2013. június 10., hétfő

35. Jonne


   Legalább erre a hétre – ismételte el magában. Igen, többet nem érdemel és nem is fog kapni a nőtől. Mély levegőt vett, kikászálódott a szűk helyről. Akárhányszor aludt itt, mindig beverte a fejét, soha nem tudta megszokni, hogy ennyire apró az egész. Egyáltalán milyen országban vannak? Ezt legalább mindig tudni szokta, de akárhogy erőltette az agyát, most nem tudta kitalálni sem. Franciaország, aztán…
   Felvette a cipőjét, aztán megvárta Sophiet.
-          Este is itt leszünk – mormolta csendesen. – Remélem nem túl kényelmetlen neked.
-          Nem – mosolygott rá, amitől neki is mosolyogni támadt kedve.
-          Térj magadhoz Jonne, interjú is lesz, előtte is, utána is – jött vissza Hata, kezében egy sörrel. – És most ne keverd az országokat. Németország. Rendben van? Vésd az eszedbe, ez az a hely, ahol annyira szar a nyelv, hogy a hideg is kirázz tőle, nem beszélve a nőkről, akik darabosak – sóhajtott, azzal az alsó ágyról kivett egy szőrme mellényt.
   Rendben. Németország. Megfogta a nő kezét, kisétált vele a nappalinak számító részbe, felvette a whiskys üvegét, ami még mindig ugyanott volt, ahova letette. Egészen józannak érezte magát, ami nem tetszett neki, olyan volt, mint hosszú kóma után felébredni. Körbe nézett, de a színek szürkék voltak, se célok, se vágyak nem hajtották és emiatt úgy döntött, megint az alkoholt válassza társául.
   Elkedvtelenedett, még úgy is, hogy egy gyönyörű lány fogta a kezét. Egy hét. Ennyi. Megéri? Nem. Kezdett túlságosan belegabalyodni, annyira szeretni akart, hogy talán bárkit tudott volna – na jó, ez nem igaz, de Sophie megérintett benne valamit, s emiatt könnyedén képes lett volna fejest ugrani, talán egy üres medencébe is.
   Le kell állítania magát. Nagyokat kortyolt a whiskyből, általában soha nem hagyta magát ennyire kijózanodni, akkor túl sokat gondolkodott,  amihez semmi kedve nem volt.
-          Miért itt pihenünk? – tárta ki a busz ajtaját Jay. – Nem szeretem a német nőket – morogta az orra alatt.
-          Fogd be és húzzál lefele – rúgta seggbe Antti, aki vagy még mindig részeg volt, vagy már megint, de lehet csak betépett, ugyanis enyhe fűszag terjengett a buszban.
   Rá is ráfért volna egy cigi, bár igazság szerint a fű hatását nem szerette annyira és amióta nem használt semmi drogot, próbálta elkerülni azt is. Persze voltak nehezebb pillanatok, s előfordult, hogy nem bírta ki.
-          Ez az egész város, annyira tiszta és fényes – fintorgott Hata.
-          Te hülye vagy, a nyakam is kitörhettem volna – vágott vissza neki Jay sértődötten, amiért olyan szánalmasan kellett lejutnia a buszról.
-          Még szerencse, hogy ez nem történt meg – szólalt meg Antti félvállról.
   Felnevetett. Idióta az egész banda, úgy, ahogy vannak. Egy parkolóban álltak, egy klub mögött, s már erősen sötétedett.
-          Remélem legalább a buli jó lesz – követte őket Snack.
-          Figyu – mérte végig Antti. – Tudom én, hogy glamrockerek vagyunk meg minden, de ettől még nem kell úgy felöltöznöd, mintha egy transzi bárba készülnél, pasit felszedni.
   Snack végig mérte magát, fekete műszőrme mellényt viselt egy fényes rózsaszín mintájú fehér trikóval, kopott fekete nadrágján fehér foltok jelezték, hogy valamivel alaposan leette egyszer, s az azóta sem jött ki belőle.
-          Az ugye nem geci? – röhögött Jay, kivéve a busz oldalából két táskát.
-          Ja, most én leszek a buzi viccek középpontja? – vonta fel unottan a szemöldökét, megfogva az egyiket.
   Egy férfi lépett ki a hátsó ajtón és indult el feléjük. Ő lehetett a tulaj, legalábbis visszafogott elegáns zakója erről árulkodott, szőke haja, kék szeme pedig arról, hogy ezer százalék, hogy Németországban vannak.
-          Kell a cuccod, kiscsillag? – nézett a lányra Jay.
-          Szerintem megleszek így – vonta meg a vállát Sophie. – És nem vagyok kiscsillag.
-          Csillagszemű is lehetsz, de van még ezer jelzőm, szerintem viszont ezek a legjobbak, amiket nőkre használok – vigyorgott a dobos vidáman. – Akarod hallani a többit?
-          Nem hiszem, hogy kíváncsi lennék a hím soviniszta jelzőidre.
-          Én hím soviniszta? – röhögött. – Mindenki tudja, hogy nálam jobban senki nem tiszteli a női nemet! Talán csak Jonne, de ő égi magasságba emeli őket.
   A férfi oda ment hozzájuk, üdvözölték egymást. A whisky égett kicsit a gyomrát, de egyáltalán nem érdekelte. Egészen vidámnak érezte magát a barátaival és Sophieval – most hogy leszálltak végre róla, kezdtek olyanok lenni, mint régen. Együtt ittak és nevettek a gyökérségeken, igazából bármin, csak hogy gyorsabban teljen az idő. Nagyon hiányzott a csapatból Larry, de Hatának is volt egy erős személyisége, ami ha nem is töltötte be az űrt, adott valamit a csapathoz.
   Csak akkor engedte el Sophie kezét, amikor elindultak befele, a tulaj elmondta, hogy van egy öltöző, ahol zuhanyozhatnak is. Mintha nem tudta volna, Tommi azért ügyelt rá a szervezéskor, hogy minden nap legyen alkalmuk fürdeni. Felvette az egyik táskát, a whisky meg továbbra is könnyedén csúszott le a torkán.
   Az öltözőben hűtő várta őket, tele mindenféle alkohollal. Jack Danielst is akadt, ezért amikor végzett az üveggel, gyorsan lecserélte. Sophie csendesen viselkedett, leült az egyik fotelre, de nem szégyenlősködött, így amikor a fiúk elkezdtek átöltözni csupán elfordult. Elmosolyodott.
-          Nem iszol valamit? – kérdezte megállva a hűtő előtt.
-          Víz van esetleg?
   Egy mentes vizet vett ki és oda vitte hozzá. – Egyszer megnéznélek részegen. Részegen, olyan ártatlanok az emberek, nem tudnak gondolkodni, ezért csak úgy cselekednek és nem kimértek.
    Megvonta kicsit a vállát, nem akarta ő rávenni semmire sem. Ő szeretet részeg lenni és szeretet nem gondolkodni. A táskájából közel fél órás viaskodás után sikerült előkaparnia azokat a ruhákat, amiket viselni akart. A riporternő túl korán érkezett, de a többiek magukhoz képest kedvesen viselkedtek vele, míg ő kisminkelte magát.

34. Sophie



-                -    Akarlak – suttogta ismét, nem törődve azzal, hogy Jonne mit kért tőle.

   Akarta, annyira nagyon, nagyon akarta, mint még soha senkit. Mindenét szerette volna a magáénak tudni és ez rémisztően hatott rá. Nem csak a teste kellet, a gyönyörű lelkére is éhezett, ahogy a szívére. Nem tudta hova vezet ez az egész, de már most is úgy érezte, jobban belebonyolódtak egymásba a kelleténél.
   Gyakorlott mozdulatokkal bontotta ki a fiú övét, majd a gomb következett, aztán a cipzár. Érinteni akarta, így az alsónadrág alá csúsztatta a tenyerét. Nem tudta melyiküknek okoz nagyobb élvezetet azzal, hogy a kőkemény férfiasság köré kulcsolta az ujjait, hisz egyszerre nyögtek bele a csókba, amiben éppen fulladoztak.
-          Ne – fogta le hirtelen a kezét Jonne, mire kipattantak a szemei.
-          Miért ne? Akarom – nézett a szemébe értetlenül.
-          Én is – biztosította róla. – De nem itt, nem így, nem most – húzta ki a puha anyag alól a kezét.
   Csalódottan felnyögött, hogy lehet valakinek ilyen féke? És ő miért nem tudja türtőztetni magát a közelében? Miért uralja ennyire a testi vágy? Francba.
-          Megint játszol – dőlt rá a fiú karjára, majd rekedten elnevette magát.
   A mellkasa szaporán hullámzott fel és le, próbálta eloltani a tüzet, ami belülről emésztette, de nem ment könnyen. Nagy kortyokban nyelte a levegőt, miközben ő is kihúzta magából a fiú ujjait. Nem foglalkozott semmivel, a szájába vette őket és lenyalogatta róla a nedveit.
-          Még, hogy én játszom – nyögte Jonne karcosan, mire újra halkan felnevetett.
-          Ennyit igazán megérdemelsz, azért, mert felizgatsz, aztán pedig leállítasz – nyúlt a pólója után, amibe ügyesen belebújt, majd a nadrágját is visszagombolta.
   Szorosan bújt a fiú testéhez, pont úgy mint az éjjel. Finoman simogatták egymást, jól esett neki már az is, hogy átölelheti Jonnét. Nem szólaltak meg, hagyták, hogy a testükből meleg elbódítsa őket. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy a vállát cirógató ujjak mozgása lelassul, majd hirtelen abbamarad. Ahogy felpislantott, elmosolyodott, Jonne elaludt. Tényleg fáradt lehetett… ő is az volt. A nyugalom, ami a férfi karjai közt eluralkodott rajta, megtette a hatását, és követte Jonnét az álmok mezejére.

-          Hé, gerlicék, felkelni – húzta ki valaki a függönyt, amivel mindkettejükre ráhozta a frászt. Jonne ijedtében felült és megfejelte a fülke tetejét, amitől fájdalmas sziszegés hagyta el a torkát, ettől pedig hiénaszerű nevetés robbant ki a merénylőből. – Hogy lehetsz ennyire szerencsétlen? – Fogta Hata hasát a röhögéstől.
-          Menj a francba – sziszegte álmosan, mire két döbbent szempár fordult felé.
-          Hm… Nem lehetett túl kielégítő az éjszaka, kisangyal. Ha akarod, ma jöhetsz hozzám, tuti nem leszel hisztis ébredés után – rángatta meg a gitáros viccesen a szemöldökét.
   Morcosan a párna után nyúlt és hozzávágta a fiúhoz.
-          Nincs az-az Isten, hogy ágyba bújjak veled – sziszegte dühösen. - Nincs jobb dolgod kedves Hata annál, minthogy ránk ronts és megkeserítsd az életünket? – Fordult az oldalára és a könyökére támaszkodva nézett a döbbent férfira.
   Utálta ha bárki is felébresztette, főleg ha az a valaki ennyire szemtelen és érzéketlen volt.
-          Apám, te aztán nem semmi kis duli -fuli cafkát szedtél össze. Itt se vagyok, mert a sárkányod még a végén leharapja a fejem. Csak szólni akartam, hogy két perc múlva megérkezünk – rántott vállat, majd amilyen hirtelen rájuk tört, olyan gyorsan távozott is.
-          Jól vagy? – Kérdezte halkan, miközben hanyatt döntötte Jonnét és a homlokát kezdte vizsgálni.
-          Aham, asszem – nyöszörgött álmosan, amin jót mosolygott.
-          Mutasd – szedte le tenyerét a sérült részről.
   Nem látott semmi komoly bibit a fején, hiába verte be nagy erővel a tetőbe. A bőre picit piros volt egy ponton, de úgy tűnt semmi vész nem történt. Nem bírta ki mégsem, hogy ne hajoljon fölé és nyomjon egy puszit a homlokára, amitől meg Jonne mosolyodott el.
-          Utálom, amikor ilyen kretének – szólalt meg.
-          Majd megnevelem őket – nevetett fel és Jonne vállára fektette a fejét.
   Az ujjai ösztönösen simogatták a fiú bőrét, miközben a vékony karok a dereka köré tekeredtek. Arra gondolt, hogy nagyon is meg tudná szokni Jonne ölelést, kényelmes volt, biztonságos, puha és meleg.
-          Isten téged úgy segéljen - kuncogott fel a szőkeség, mire elhúzta a száját.
-          Majd meglátod – csókolt bele a nyakába, amitől a férfi torkát dorombolásszerű hang hagyta el. – Szóval ez tetszik? – Érintette az ajkait újra vékony érzékeny bőrhöz, mire Jonne elmosolyodott.
-          Nagyon, de ez megint gonosz dolog. Felizgatsz, mikor le kell szállnunk – nyitotta fel a fél szemét és ránézett.
-          Mondták már, hogy csodás egy pasas vagy? – Túrt bele a selymes szőke tincsekbe, miközben kérdőn nézett a mellette fekvőre.
-          Még soha – komorodott el Jonne. Ráncba szaladt a homloka, minden másodpercben hallania kéne, hogy mennyire nagyszerű.
-          Szeretnélek boldoggá tenni – suttogta el azt, amit igazán kívánt. – Legalább erre a hétre – tette hozzá halkan.
   Nem számított semmi, szerette volna a fiút ragyogni látni, és úgy nézni a szemébe, hogy ne legyen a tiszta kékségben semmilyen fájdalom, magány vagy kétségekkel kevert szomorúság. Felhőtlenül boldognak szerette volna látni, hisz ha egy valamiben biztos volt az-az; Jonne mindenkinél jobban megérdemli a boldogságot.