2013. február 27., szerda

20. Sophie







-          Add ide a kulcsot. Most – nézett mélyen a szemébe.
   Esze ágában sem volt itt maradni. Főleg nem vele. Egy idióta kis hólyaggal, aki azt se tudja mit akar. A gondolat, hogy azért durcás, mert nem vitte Jonne ágyba majdnem megint megnevetette, a dühe viszont túl nagy volt.
-          Lesheted – rántott a fiú újra vállat, amivel még tovább idegesítette.
-          Add ide a kulcsot, de azonnal – lépkedett felé elszántan.
   Sosem volt a fizikai erőszak híve, de a kulcsra zárt szobákért sem volt oda. Ahogy azért sem, ha akarata ellenére tartották fogva. Hiába, ha Jonne kényszeríteni fogja, kénytelen lesz harcolni azért, hogy kimehessen a szobából, haza, a biztonságos falak közé, ahol nincs egy idegesítő selyemfiú sem az ágyban.
-          Ha nem, akkor mit fogsz tenni? – Nevetett fel a fiú. A hangja álmosnak tűnt, de mégis volt valami kis él benne, ami cseppet sem tetszett a nőnek.
-          Ne akard megtudni Jonne. Kérem a kulcsot – nyújtotta felé ismét a kezét, amint az ágy mellé ért. A fiú finoman megfogta a csuklóját és a nő tenyerébe puszilt.
-          Inkább feküdj mellém és aludjunk. Vagy beszélgessünk – suttogta a szemébe nézve.
-          Miért hiszed azt, hogy játszhatsz velem? – Kérdezte még mindig dühösen.
-          Nem játszom. Te játszol. Mit titkolsz Sophie? – mutatott rá a tényekre a fiú, majd olyat kérdezett ismét, amit nem kellett volna.
   Gúnyos mosolyra húzta az ajkait. Tudta, hogy mi az, amitől a fiú rögtön el fogja engedni, anélkül, hogy testközeli harcot kellene vívnia vele.
-          Érdekel a titkom? – Kérdezte halk búgó hangon, miközben az ágyra térdelt. – Tudni akarod Jonne? – Suttogta, miközben teljes testével hozzá simult. A férfi a legrosszabbat hozta ki belőle. Gondolkodás nélkül hajolt a fiú füléhez, majd megnyalta a fülcimpáját.
-          Igen – bólintott az érintett, miközben kicsit elhúzódott tőle, de a lány nem hagyta annyiban.
   A pólója alá nyúlt és a hasát kezdte simogatni. Élvezte, hogy hatással van a szőkeségre, hisz érezte, hogy a hasizmai összerándulnak az érintése alatt.
-          Beszélgetni akarsz egész este? – Suttogott tovább.
-          Igen – bólintott ismét, hangja megremegett, elárulva vágyait.
-          És nem akarsz velem lefeküdni? – Nyúlt szemtelenül a lába közé, majd rámarkolt az ágaskodó férfiasságára, mindenfajta szégyenérzet nélkül, amitől Jonne ajkát egy nyögés hagyta el.
-          Nem – nyöszörögte, bár már semmi határozott nem volt a hangjában.
   Megtörte. Elérte, amit akart.
-          Kár – húzódott el Sophie. – Remélem jól keresel a zenéléssel. Ha egy éjszakára ki akarsz bérelni, még akkor is ha csak beszélgetni szeretnél az sokba kerül – nézett mélyen a szemébe. – Van, aki azért is kifizeti az óradíjam, de a férfiak általában, a lepedőt akarják gyűrni azért az 1800 euróért, amit elkérek egy estéért. Van annyi pénzed? Mert ha nem, engedj ki – nyújtózott nagyot elégedetten.
-          Tessék? – Kerekedtek ki Jonne szemei.
-          Óra indul szőkeség. Gyorsan döntsd el mit szeretnél, szexelni vagy beszélgetni. Nekem mindegy. Nem vagyok több egy prostinál kedves, de reggel hétnél tovább nem maradok. A tarifával immár tisztában vagy. Vagy menjek ki és kérdezzem meg a barátaid, hogy van-e kedvük egy minőségi szórakozáshoz egy hivatásossal? Esetleg ők is beszállhatnak hozzánk, ha arra gerjedsz – szegte fel büszkén az állát és kikapcsolta az érzékeit és az érzelmeit is, amit éppen hogy csak felélesztett a fiú, miközben a hangja maró gúny volt.
   Hidegen nézett végig a döbbent szőkén, miközben várakozott. Magát sem értette igazán. Nem tudta miért mondta el mivel foglalkozik. Egyszerűen nem gondolkodott. El akart tűnni és mérget mert venni volna arra, hogy Jonne két percnél tovább nem lesz hajlandó egy légtérben maradni, egy kurvával. Nem számított mit gondol róla, hogy mit érez. Már nem. Véget vetett a játéknak. Ha ma este bármi is történik köztük, az nem azért lesz, mert vonzódtak egymáshoz. Nem azért, mert ki tudta váltani Jonnéből, azt amit más nem. Árucikk lesz csak, ha megfekteti, egy tárgy, amiért fizetett. Egy luk amit bedughat, némi ellenszolgáltatásért cserébe. Csak remélni merte, hogy a fiú elengedi.

19. Jonne



   Nem tudott nem mosolyogni. Elfordította a kulcsot és zsebre tette. Való igaz, eddig egy pillanatig sem gondolt bele a nő helyzetébe, saját kétségbeejtő szarságai, és önsajnálata érdekelte csupán. Nem volt éppenséggel kedves, sőt, ha objektíven szemléli, egészen gonoszan viselkedett, vagy ha gonoszan nem is, egy seggfejként.
   Tetszett neki Sophie kirohanása, nem árt, ha valaki néha felhívja arra a figyelmet, hogy mekkora barom. Zsebre rakta a kulcsot, miközben az ingerült szürkéskék szempárba nézett.
-          Add vissza – mondta zaklatottan és mérgesen.
-          Nem – felkapcsolta a villanyt. – Leborotváltam a bajszom – jelentette ki. – Tetszik? – Azt azért nem rakta hozzá, hogy bár egyik kis része azt akarta, hogy elmenjen, a másik tetszeni próbált neki.
-          Neked teljesen elmentek otthonról! – duzzogott tovább a nő, és látszott rajta, hogy a legszívesebben toporzékolna. – Nem érdekel, csak az, hogy add vissza a kulcsot – tenyérrel felfelé kinyújtotta a kezét és tett egy lépést felé.
   Összefonta mellkasa előtt a karjait. – Nem – jelentette ki ugyanolyan higgadtan, mint az előbb.
   Ha eddig baromnak hitte, akkor most egyenesen vadbaromnak fogja tartani. Az ágyhoz ment, leszórta róla a cuccait a legcsekélyebb érdeklődés nélkül figyelve, hogyan esik minden a földre.
-          Most mit csinálsz? – kérdezte a nő zaklatottan, újabb lépést téve felé.
   Mennyi idő kell egy boszorkánynak, míg lenyugszik? Megállt az ágy mellett, majd ránézett Sophiera.
-          Jonne, add ide azt a hülye kulcsot! – szólt rá újra a párizsi szépség nagyot sóhajtva.
-          Nem – makacskodott, alig bírta ki, hogy ne mosolyogjon. – Nem is farkas vagy, hanem egy durcás macska, aki nem kapott elég kényeztetést, ezért most kiélezi a körmét, lehetőleg…
-          Durcás macska? Kényeztetést? – szisszent fel újra.
   Magában tovább mosolygott, egyre jobban szórakoztatta a helyzet, de leginkább még mindig azon nevetett, ahogy a nő parodizálta esetlenségét. Na igen, néha azért a sarkára tud ő is állni.
-          Szexelni akartál. Nem szexeltünk. Durcás lettél – vont vállat, s hirtelen bele sem gondolt, hogy szavai akár nagyon sértőek is lehetnek.
   Most Sophie hebegett és habogott, mondani akart valamit, de nem tudott megszólalni.
-          Ha a macskáknál tartunk, elvitte a cica a nyelvedet? – vonta fel kicsit a szemöldökét és nem bírta ki, hogy ne nevesse el magát. – Egyébként is, te szórakozol velem, de legalább most kicsit őszintének tűnsz.
-          Én mikor szórakoztam veled? Te nevetsz ki most is!
-          Olyan vagy, mintha eljátszanál nekem egy szerepet – vonta meg a vállát. – Leállítottad a barátaim próbálkozását, behoztál magaddal rámenősen, aztán pedig azt mondtad nem akarsz megerőszakolni, mégis megsértődsz, hogy nem feküdtem le veled és azonnal menekülnél el.
   Egy hosszú percig még a nőre nézett, aztán lefeküdt az ágyra és úgy figyelte tovább. Fájt a szeme a fénytől, s hányingere is volt a sok alkoholtól, nem beszélve a jóleső fáradtságról, amit minden koncert után érzett, mégis úgy érezte, akár napokig el tudná nézni a feldúlt teremtést.
-          Nem szórakozom veled, csak, mint kitalálhattad, nem szoktam mindenhova berakni, ahova be lehet – mormolta csendesen. – Mi lesz, megküzdesz a kulcsért, vagy inkább megnyugszol végre?

2013. február 25., hétfő

18. Sophie



   Megint otthagyta, ő meg töprenghetett magában, hogy mi is legyen. Kezdte igazán a pokolba kívánni a fiút. Szórakozik vele?
   Már csak azért is lekapcsolta a villanyt, miközben a hátát az ajtónak vetette és úgy bűvölte a fürdőt. Fogalma sem volt arról, hogy mit fog tenni akkor, ha Jonne visszatér. Egy biztos, a szőkeség megérdemelt volna egy alapos orrba verést, amiért kínozza.
   Az ajtó végül kinyílt Jonne pedig újra feltűnt, immár felöltözve és nem csak egy szál törülközőbe csavarva.
-          Mi a fenét akarsz? – Bukott ki a nőből a kérdés, kissé ingerültebben, mint ahogy kellett volna.
-          Parancsolsz? – Nézett rá Jonne meglepetten.
-          Jól hallottad. Mit akarsz? Ha megcsókollak visszacsókolsz, ha többet akarok elszaladsz, ha itt maradok úgy viselkedsz, mintha azt várnád, hogy mikor megyek és amikor elindulok, akkor maradásra kérsz. Mi a fenét akarsz? – Toppantott a lábával idegesen.
   Nem értette maga sem, hogy mi ütött belé, nem szokták tudni ilyen könnyen kihozni a béketűréséből, de cseppet sem tetszett neki, ahogy a férfi játszadozott vele. Épp elegen voltak, akik ezt tették, nem kellett még egy ember, aki csak használni akarta.
-          Én… Nem… - dadogott a srác össze vissza, mire Sophie még mérgesebb lett.
-          Te… Nem… Ö… Izé… A vállad nem akarod megrántani megint? – Sziszegte. – Tudod mit? Lehet, hogy a rajongóid élvezik ezt, de én nem! Azt hiszem tévedtem, mikor azt hittem, hogy más vagy, mint a többi – nevetett fel keserűen. – Ugyanolyan öntelt barom lehetsz, mint a többi énekes, csak ezerszer jobban titkolod. Játszod itt az ártatlant, de nem is vagy az. Csak az őrületbe akarod kergetni a nőket igaz? Hát gratulálok. De tudod mit Jonne? Cseppet sem érdekel, hogy híres vagy-e vagy sem, nem ezért jöttem ide én csak… - harapott bele az alsó ajkába, mikor rájött, hogy milyen hatalmas düh tombol benne és mennyire kimutatja mit is érez. Nem kellett volna ez a kirohanás. Ő nem ilyen. De a fiú egyszerűen ezt hozta ki belőle. – Istenem mennyire ostoba vagyok. Te is csak férfi vagy, semmivel sem jobb, mint ők odakint. Bár ne kerestem volna ma valami programot, bár ne találtam volna rá a bandádra és bárcsak ne lettem volna kíváncsi arra, hogy mi is az a Negative – túrt bele idegesen a hajába. – Francba – nevetett fel újra, minden öröm nélkül, aztán megindult kifelé, nem törődve azzal se, hogy Hata kint van-e vagy sem.
   A karjára hosszú ujjak fonódtak, amint résnyire nyitotta az ajtót, egy tenyér meg a sima fára simult és visszacsapta azt, miközben egy határozott mozdulttal megpördítette a lányt a tengelye körül és még mielőtt még annyit mondhatott volna, hogy fapapucs, Jonne éhes keselyűként csapott le a szájára.
   Na nem. Ilyet többet nem játszunk – gondolta Sophie magában miközben ellökte magától a fiút, aki idiótán vigyorgott rá.
-          Szórakozz mással – ripakodott rá.
-          Nem szórakozom – állította Jonne.
-          Akkor mi a fenét csinálsz? – Nézett rá immár teljesen összezavarodva.
-          Kulcsra zárom az ajtót – fordította el a kis fémlapot a zárban.

17. Jonne



   Összevont szemöldökkel figyelte a távozni vágyó nőt. Mi ütött belé? Egyik percben rámászik, a másikban úgy menekül előle, ahogy ő menekült előle. A hangjában pedig volt valami szívszorítóan fájdalmas, mintha nem is akarna igazából elmenni, mintha várna valamire.
-         Ugye nem akarsz menni? – kérdezte csendesen, őszinteségre várva.
   Az ablakon nem sok fény szűrődött be, a félhomály intimnek és puhának hatott. Fel akarta kapcsolni a villanyt, hogy lássa a nő arcát, s annak minden ösztönös, apró kis mozdulatát. Ezek szerint tényleg csak az énekes érdekelte, akit most, hogy nem kapott meg, lelép? Sophie nem válaszolt, de nem is nyitotta ki az ajtót.
-         Elhiszem, hogy éhes a macskád, de Hata gyakran nem talál be a szobájába – jegyezte meg, hogy oldja a köztük lévő feszültséget.
   A nő halkan felkuncogott. Szerette ezt a nevetést, kicsit ő is elmosolyodott, majd elindult a villany felé. Feloltotta, aztán mögé lépett. Gyengéden fogta meg a csuklóját, ami a kilincsre kulcsolódott, aztán levette róla. Lehet, csak az énekes kell neki, de ő egészen megkedvelte.
-         Nem hiszem, hogy meg tudna ijeszteni – jegyezte meg Sophie enyhe gúnnyal a hangjában és visszafordult felé.
   Ellépett mellőle, úgy érezte közelsége feszélyezi és ő sem érezte túl jól magát mellette, mert vágya azonnal fellobbant.
-         Nyuszibb vagy, mint én – mosolygott magában, azzal a kipakolatlan bőröndjéhez ment.
-         Ezt meg, hogy értsem?
-         Egyik pillanatban rám mászol, a másik pillanatban pedig majdhogynem szó nélkül távoznál – vont vállat, előkotorva egy alsónadrágot és egy fekete melegítőt.
-         Én egyáltalán nem vagyok nyuszi, de úgy megijedtél, mintha farkast látnál! – rázta meg lassan a fejét.
   Kiegyenesedett, beletúrt nedves tincseibe, kicsit felvonta a szemöldökét. Lustán elmosolyodott a kifejezés miatt. – Farkasnak gondolod magad?
-         Nem, te látsz annak – háborodott fel.
   Egészen vidáman mosolygott tovább, a szürkés szemekbe nézett, melyek egészen zavartnak tűntek. Jól állt Sophienak a felháborodás. – Farkasnak biztos nem látlak. Mindjárt jövök, ha esetleg újra menekülni támadna kedved, valóban gondold át azt a lehetőséget, hogy Hata két lánnyal fetreng a földön vagy a kanapén – mondta szórakozottan és visszament a fürdőszobába.
   Gyorsan felvette az alsónadrágot és a melegítőt is, amit egyébként nem szokott alváshoz viselni. Aludni akar? Váo! Mintha ezzel a nővel a közelében képes lehetne az alvásra! Lehunyta egy hosszú percre a szemét. Miért akart annyira menekülni? És mi volt az a kétségbeesés a hangjában? Miért érezte úgy, hogy muszáj itt tartania, amikor pár perccel ezelőtt ő menekült el előle és talán arra vágyott, hogy menjen el, ne akarjon belőle semmit?
   Egy apró kis remegés a hangjában és teljesen elfelejtkezik magáról, meg persze a kétségeiről. Csak az énekes kell neki – suttogta valami gonosz benne. Miért tűnt annyira elveszettnek, ahogy ott hadonászott kezében a cigivel?
   Visszament a hálószobába. Az egyszer biztos, hogy bár az este a végéhez közeledik, igazából még el sem kezdődött. Különös vágy hajtotta titkok felfedezésére, például arra, miért érzi úgy, hogy Sophie folyamatosan szerepekbe menekül, és azokat játssza.