2013. június 10., hétfő

34. Sophie



-                -    Akarlak – suttogta ismét, nem törődve azzal, hogy Jonne mit kért tőle.

   Akarta, annyira nagyon, nagyon akarta, mint még soha senkit. Mindenét szerette volna a magáénak tudni és ez rémisztően hatott rá. Nem csak a teste kellet, a gyönyörű lelkére is éhezett, ahogy a szívére. Nem tudta hova vezet ez az egész, de már most is úgy érezte, jobban belebonyolódtak egymásba a kelleténél.
   Gyakorlott mozdulatokkal bontotta ki a fiú övét, majd a gomb következett, aztán a cipzár. Érinteni akarta, így az alsónadrág alá csúsztatta a tenyerét. Nem tudta melyiküknek okoz nagyobb élvezetet azzal, hogy a kőkemény férfiasság köré kulcsolta az ujjait, hisz egyszerre nyögtek bele a csókba, amiben éppen fulladoztak.
-          Ne – fogta le hirtelen a kezét Jonne, mire kipattantak a szemei.
-          Miért ne? Akarom – nézett a szemébe értetlenül.
-          Én is – biztosította róla. – De nem itt, nem így, nem most – húzta ki a puha anyag alól a kezét.
   Csalódottan felnyögött, hogy lehet valakinek ilyen féke? És ő miért nem tudja türtőztetni magát a közelében? Miért uralja ennyire a testi vágy? Francba.
-          Megint játszol – dőlt rá a fiú karjára, majd rekedten elnevette magát.
   A mellkasa szaporán hullámzott fel és le, próbálta eloltani a tüzet, ami belülről emésztette, de nem ment könnyen. Nagy kortyokban nyelte a levegőt, miközben ő is kihúzta magából a fiú ujjait. Nem foglalkozott semmivel, a szájába vette őket és lenyalogatta róla a nedveit.
-          Még, hogy én játszom – nyögte Jonne karcosan, mire újra halkan felnevetett.
-          Ennyit igazán megérdemelsz, azért, mert felizgatsz, aztán pedig leállítasz – nyúlt a pólója után, amibe ügyesen belebújt, majd a nadrágját is visszagombolta.
   Szorosan bújt a fiú testéhez, pont úgy mint az éjjel. Finoman simogatták egymást, jól esett neki már az is, hogy átölelheti Jonnét. Nem szólaltak meg, hagyták, hogy a testükből meleg elbódítsa őket. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy a vállát cirógató ujjak mozgása lelassul, majd hirtelen abbamarad. Ahogy felpislantott, elmosolyodott, Jonne elaludt. Tényleg fáradt lehetett… ő is az volt. A nyugalom, ami a férfi karjai közt eluralkodott rajta, megtette a hatását, és követte Jonnét az álmok mezejére.

-          Hé, gerlicék, felkelni – húzta ki valaki a függönyt, amivel mindkettejükre ráhozta a frászt. Jonne ijedtében felült és megfejelte a fülke tetejét, amitől fájdalmas sziszegés hagyta el a torkát, ettől pedig hiénaszerű nevetés robbant ki a merénylőből. – Hogy lehetsz ennyire szerencsétlen? – Fogta Hata hasát a röhögéstől.
-          Menj a francba – sziszegte álmosan, mire két döbbent szempár fordult felé.
-          Hm… Nem lehetett túl kielégítő az éjszaka, kisangyal. Ha akarod, ma jöhetsz hozzám, tuti nem leszel hisztis ébredés után – rángatta meg a gitáros viccesen a szemöldökét.
   Morcosan a párna után nyúlt és hozzávágta a fiúhoz.
-          Nincs az-az Isten, hogy ágyba bújjak veled – sziszegte dühösen. - Nincs jobb dolgod kedves Hata annál, minthogy ránk ronts és megkeserítsd az életünket? – Fordult az oldalára és a könyökére támaszkodva nézett a döbbent férfira.
   Utálta ha bárki is felébresztette, főleg ha az a valaki ennyire szemtelen és érzéketlen volt.
-          Apám, te aztán nem semmi kis duli -fuli cafkát szedtél össze. Itt se vagyok, mert a sárkányod még a végén leharapja a fejem. Csak szólni akartam, hogy két perc múlva megérkezünk – rántott vállat, majd amilyen hirtelen rájuk tört, olyan gyorsan távozott is.
-          Jól vagy? – Kérdezte halkan, miközben hanyatt döntötte Jonnét és a homlokát kezdte vizsgálni.
-          Aham, asszem – nyöszörgött álmosan, amin jót mosolygott.
-          Mutasd – szedte le tenyerét a sérült részről.
   Nem látott semmi komoly bibit a fején, hiába verte be nagy erővel a tetőbe. A bőre picit piros volt egy ponton, de úgy tűnt semmi vész nem történt. Nem bírta ki mégsem, hogy ne hajoljon fölé és nyomjon egy puszit a homlokára, amitől meg Jonne mosolyodott el.
-          Utálom, amikor ilyen kretének – szólalt meg.
-          Majd megnevelem őket – nevetett fel és Jonne vállára fektette a fejét.
   Az ujjai ösztönösen simogatták a fiú bőrét, miközben a vékony karok a dereka köré tekeredtek. Arra gondolt, hogy nagyon is meg tudná szokni Jonne ölelést, kényelmes volt, biztonságos, puha és meleg.
-          Isten téged úgy segéljen - kuncogott fel a szőkeség, mire elhúzta a száját.
-          Majd meglátod – csókolt bele a nyakába, amitől a férfi torkát dorombolásszerű hang hagyta el. – Szóval ez tetszik? – Érintette az ajkait újra vékony érzékeny bőrhöz, mire Jonne elmosolyodott.
-          Nagyon, de ez megint gonosz dolog. Felizgatsz, mikor le kell szállnunk – nyitotta fel a fél szemét és ránézett.
-          Mondták már, hogy csodás egy pasas vagy? – Túrt bele a selymes szőke tincsekbe, miközben kérdőn nézett a mellette fekvőre.
-          Még soha – komorodott el Jonne. Ráncba szaladt a homloka, minden másodpercben hallania kéne, hogy mennyire nagyszerű.
-          Szeretnélek boldoggá tenni – suttogta el azt, amit igazán kívánt. – Legalább erre a hétre – tette hozzá halkan.
   Nem számított semmi, szerette volna a fiút ragyogni látni, és úgy nézni a szemébe, hogy ne legyen a tiszta kékségben semmilyen fájdalom, magány vagy kétségekkel kevert szomorúság. Felhőtlenül boldognak szerette volna látni, hisz ha egy valamiben biztos volt az-az; Jonne mindenkinél jobban megérdemli a boldogságot.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése