-
- Akarlak – suttogta ismét, nem törődve azzal, hogy Jonne
mit kért tőle.
Akarta, annyira
nagyon, nagyon akarta, mint még soha senkit. Mindenét szerette volna a magáénak
tudni és ez rémisztően hatott rá. Nem csak a teste kellet, a gyönyörű lelkére
is éhezett, ahogy a szívére. Nem tudta hova vezet ez az egész, de már most is
úgy érezte, jobban belebonyolódtak egymásba a kelleténél.
Gyakorlott
mozdulatokkal bontotta ki a fiú övét, majd a gomb következett, aztán a cipzár.
Érinteni akarta, így az alsónadrág alá csúsztatta a tenyerét. Nem tudta
melyiküknek okoz nagyobb élvezetet azzal, hogy a kőkemény férfiasság köré
kulcsolta az ujjait, hisz egyszerre nyögtek bele a csókba, amiben éppen
fulladoztak.
-
Ne – fogta le hirtelen a kezét Jonne, mire kipattantak
a szemei.
-
Miért ne? Akarom – nézett a szemébe értetlenül.
-
Én is – biztosította róla. – De nem itt, nem így, nem
most – húzta ki a puha anyag alól a kezét.
Csalódottan
felnyögött, hogy lehet valakinek ilyen féke? És ő miért nem tudja türtőztetni
magát a közelében? Miért uralja ennyire a testi vágy? Francba.
-
Megint játszol – dőlt rá a fiú karjára, majd rekedten
elnevette magát.
A mellkasa szaporán
hullámzott fel és le, próbálta eloltani a tüzet, ami belülről emésztette, de
nem ment könnyen. Nagy kortyokban nyelte a levegőt, miközben ő is kihúzta
magából a fiú ujjait. Nem foglalkozott semmivel, a szájába vette őket és
lenyalogatta róla a nedveit.
-
Még, hogy én játszom – nyögte Jonne karcosan, mire újra
halkan felnevetett.
-
Ennyit igazán megérdemelsz, azért, mert felizgatsz,
aztán pedig leállítasz – nyúlt a pólója után, amibe ügyesen belebújt, majd a
nadrágját is visszagombolta.
Szorosan bújt a fiú
testéhez, pont úgy mint az éjjel. Finoman simogatták egymást, jól esett neki
már az is, hogy átölelheti Jonnét. Nem szólaltak meg, hagyták, hogy a testükből
meleg elbódítsa őket. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy a vállát cirógató
ujjak mozgása lelassul, majd hirtelen abbamarad. Ahogy felpislantott,
elmosolyodott, Jonne elaludt. Tényleg fáradt lehetett… ő is az volt. A nyugalom,
ami a férfi karjai közt eluralkodott rajta, megtette a hatását, és követte
Jonnét az álmok mezejére.
-
Hé, gerlicék, felkelni – húzta ki valaki a függönyt,
amivel mindkettejükre ráhozta a frászt. Jonne ijedtében felült és megfejelte a
fülke tetejét, amitől fájdalmas sziszegés hagyta el a torkát, ettől pedig
hiénaszerű nevetés robbant ki a merénylőből. – Hogy lehetsz ennyire szerencsétlen?
– Fogta Hata hasát a röhögéstől.
-
Menj a francba – sziszegte álmosan, mire két döbbent szempár
fordult felé.
-
Hm… Nem lehetett túl kielégítő az éjszaka, kisangyal.
Ha akarod, ma jöhetsz hozzám, tuti nem leszel hisztis ébredés után – rángatta
meg a gitáros viccesen a szemöldökét.
Morcosan a párna
után nyúlt és hozzávágta a fiúhoz.
-
Nincs az-az Isten, hogy ágyba bújjak veled – sziszegte
dühösen. - Nincs jobb dolgod kedves Hata annál, minthogy ránk ronts és
megkeserítsd az életünket? – Fordult az oldalára és a könyökére támaszkodva
nézett a döbbent férfira.
Utálta ha bárki is
felébresztette, főleg ha az a valaki ennyire szemtelen és érzéketlen volt.
-
Apám, te aztán nem semmi kis duli -fuli cafkát szedtél
össze. Itt se vagyok, mert a sárkányod még a végén leharapja a fejem. Csak
szólni akartam, hogy két perc múlva megérkezünk – rántott vállat, majd amilyen
hirtelen rájuk tört, olyan gyorsan távozott is.
-
Jól vagy? – Kérdezte halkan, miközben hanyatt döntötte
Jonnét és a homlokát kezdte vizsgálni.
-
Aham, asszem – nyöszörgött álmosan, amin jót
mosolygott.
-
Mutasd – szedte le tenyerét a sérült részről.
Nem látott semmi
komoly bibit a fején, hiába verte be nagy erővel a tetőbe. A bőre picit piros
volt egy ponton, de úgy tűnt semmi vész nem történt. Nem bírta ki mégsem, hogy
ne hajoljon fölé és nyomjon egy puszit a homlokára, amitől meg Jonne
mosolyodott el.
-
Utálom, amikor ilyen kretének – szólalt meg.
-
Majd megnevelem őket – nevetett fel és Jonne vállára
fektette a fejét.
Az ujjai ösztönösen
simogatták a fiú bőrét, miközben a vékony karok a dereka köré tekeredtek. Arra
gondolt, hogy nagyon is meg tudná szokni Jonne ölelést, kényelmes volt,
biztonságos, puha és meleg.
-
Isten téged úgy segéljen - kuncogott fel a szőkeség,
mire elhúzta a száját.
-
Majd meglátod – csókolt bele a nyakába, amitől a férfi
torkát dorombolásszerű hang hagyta el. – Szóval ez tetszik? – Érintette az
ajkait újra vékony érzékeny bőrhöz, mire Jonne elmosolyodott.
-
Nagyon, de ez megint gonosz dolog. Felizgatsz, mikor le
kell szállnunk – nyitotta fel a fél szemét és ránézett.
-
Mondták már, hogy csodás egy pasas vagy? – Túrt bele a
selymes szőke tincsekbe, miközben kérdőn nézett a mellette fekvőre.
-
Még soha – komorodott el Jonne. Ráncba szaladt a
homloka, minden másodpercben hallania kéne, hogy mennyire nagyszerű.
-
Szeretnélek boldoggá tenni – suttogta el azt, amit
igazán kívánt. – Legalább erre a hétre – tette hozzá halkan.
Nem számított
semmi, szerette volna a fiút ragyogni látni, és úgy nézni a szemébe, hogy ne
legyen a tiszta kékségben semmilyen fájdalom, magány vagy kétségekkel kevert
szomorúság. Felhőtlenül boldognak szerette volna látni, hisz ha egy valamiben
biztos volt az-az; Jonne mindenkinél jobban megérdemli a boldogságot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése