32. Sophie

   Az agya szélsebesen járt, már amennyire tudott, hisz Jonne ujjai folyamatosan a bőrét cirógatták, olyan gyengédséggel, hogy megint elkezdett attól félni, hogy a csontjai elolvadnak. Fogalma sem volt mit feleljen. Nem azért, mert nem élvezte az érintését, sokkal inkább azért, mert nem volt benne biztos, meg tudja-e állni, hogy ő is hozzáérjen.

-          A tegnap esti Sophiet szeretnéd? – Kérdezte végül halkan és vágytól rekedten, mire Jonne álla a vállán kötött ki.

-          Igen – csókolta meg a bőrét lágyan, amitől megremegett a gyomra és muszáj volt egy mély levegőt vennie, hogy legalább egy kicsit lenyugtassa magát.

-          Ő nem tudja megígérni neked, hogy kibírja azt, hogy hozzád érjen, mert ő is érinteni akar téged – vallotta be, hogy szíve szerint leszedné legalább Jonne pólóját, hogy finoman simogathassa lapos hasát, mellkasát.

   Ő is érezni akarta a bőrét. Az orrát be akarta fúrni a fiú nyakába és mélyet szeretett volna szippantani belőle, hogy elteljen vele.

-          De per pillanat a tulajdonod képzem – csukta le szorosan a szemét. Rosszul érezte magát, de ki kellett mondania ezt is. Muszáj. Hiszen nem tudta eldönteni, ez a kérés, parancs vagy tényleg csak egy kívánság, amire nemet is mondhat. – A tegnap esti lány, nem tartozott neked, őt csak az hajtotta, hogy megismerjen téged, ha őt akarod, akkor akarod, hogy viszonozza is, amit adsz neki. Ha viszont úgy gondolkodunk, hogy fizettél nekem, akkor természetesen azt teszem, amit akarsz – nyögte ki végül, Jonne ujjai még mindig az idegvégződéseit hergelték és egyszerűen nem tudta kikapcsolni a receptorait.

   Hatással volt rá, kívánta, szeretkezni akart vele, magába fogadni, csókolni és együtt jutni el vele a mennyországba. A szűk hely ellenére a fiú hátára gördítette, majd félig meddig fölé kerekedett. Az arcukat csak pár centi választotta el, szemei sötétek voltak és ködösek, a mosolya viszont mosolygásra késztette. Volt benne valami, amit csodált, amit a magáénak akart tudni. Miért nem tudják megcserélni a szerepeket? Mindenét odaadta volna per pillanat, hogy birtokolhassa ezt a kék szemű, hófehér bőrű, szőke angyalt, aki felette feküdt és a hasát cirógatta.

-          Tehát – csuklott el a fiú hangja, amitől egy kicsit zavarba is jött, de nem annyira, hogy újra menekülőre fogja. – Ha te nem az lennél, aki vagy, ha nem kaptál volna semmit azért, hogy ezt a hetet velem töltsd, akkor is itt lennél velem? – Kérdezte halkan.

-          Ha megkértél volna rá, minden bizonnyal. Ezen a héten nem tudtam volna dolgozni – sóhajtott nagyot.

   Az esze és a szíve ádáz csatát vívott. Tisztázni akarta a dolgokat, tudni, mit is érez Jonne, mit akar tőle. Elege volt a ködből, amitől nem látta a célját.

-          Miért nem? – Ráncolta össze a homlokát.

-          Mert sérült árúért, senki nem fizet. Igaz, te kivétel vagy – döntötte oldalra a fejét.

   Nem bírt belenézni Jonne szemébe, miközben ezt mondta, sokkal jobb volt a falat bámulni maga mellett.

-          Mit jelent az, hogy sérült áru? – Kíváncsiskodott tovább a szőkeség.

   Eddig nem nézte meg mit vett, hát most itt az ideje. Szépen lassan megfogta a fiú csuklóját és kihúzta a pólója alól, majd addig ügyeskedett, míg sikerült leszednie magáról a puha anyagot. Jonne nagyot nyelt, csak úgy visszhangzott a pici hálófülkében a hangja. Felkattintotta fenti spotlámpát, majd úgy helyezte a fiú ujjait, hogy a sérüléseit takarják, de Jonne azonnal megértette, amint lenézett. Lassan vette el a kezét, így pedig feltárultak előtte a vörös és lila nyomok, amik a bőrét tarkították.

-          Ha akarod, kidobhatsz és visszakérheted a pénzed, megértem, hogy nem szép látvány és így nem kellek – suttogta a feszült csendbe, miközben a szíve megint a torkába kúszott.

   Ha elküldi, akkor azt el kell fogadnia. Ha fájni fog, akkor is.

-          Ezt teszik veled? – Nyögte felháborodottan, tiltakozva a látottak ellen.

   Az ujjait nem vette le róla, minden véraláfutást végigsimított, szemrevételezett minden tenyérlenyomatot. A simogatása, olyan volt, mintha nyári zápor cirógatná a bőrét.

-          Ó ez semmi – rántott vállat könnyedén. Tényleg semmiségnek tartotta. – Csak kicsit elvesztette a fejét az ügyfelem és jobban szorított a kelleténél. A bőröm hibája, hogy a legapróbb szorítás miatt is kékülni kezd – suttogta halkan és csak remélni merte, hogy Jonne is ilyen könnyedén fogja fogadni a dolgot.

-          Ha kárt tesznek benned, az plusz költség – ismételte, amit még ő mondott neki, amikor megkötötték az üzletet.

   Volt valami felháborodottság a hangjában, valami, amit nem tudott hova tenni, mintha törődne vele… Aztán még nagyobb meglepetést okozott neki, mikor lejjebb csúszott és az ajkaival apró puszikat nyomott a sérüléseire: mintha begyógyíthatná.

-          Jonne – nyögött fel halkan, miközben ösztönösen a hajába túrt. A szája annyira forró volt és olyan puha, hogy a már-már lanyhuló szenvedélyét azonnal felkorbácsolta.

-          Azt akarom, hogy az a Sophie légy, aki tényleg te vagy – nézett fel rá, már a köldökénél tartva, majd szépen átkulcsolta a derekát és a hasához szorította az arcát. – Sosem tennék kárt benned – suttogta rekedten, mire simogatni kezdte a fejbőrét.

   Nem értette mi megy végbe a férfiban, nem értett semmit. Ki kellett volna dobnia és visszakérni a pénzét, ő mégsem ezt tette.