24. Sophie

   Amikor már majdnem meggyőzte magát arról, hogy Jonne mégis rendes fickó, aki annak ellenére is, hogy tudja mit művel, reggelizni viszi és kedvesen bánik vele jött a pofon. Tarifa…

   Úgy érezte, mintha ezzel a kérdéssel a fiú megfagyasztott volna benne mindent. Jegessé vált a gyomra, a mája, a veséi, a tüdeje és a szíve is. Tárgy volt, még mellette is. Pedig hosszú idő után ő volt az első olyan férfi, aki érző lényként bánt vele. De nem, Jonne se más, csak a csinos cicababát látja, aki megvásárolható.

   Ha a fiúnak egy valamiben igaza volt, hogy képes volt ugrálni a szerepei között. Lehetett ócska kurva, ártatlan kislány, közönyös díva, mindegy volt. A fal egy pillanat alatt felépült a lelke körül miközben belebújt a jégkirálynő szerepébe.

-         Nem sima kurva vagyok, akik az utcán rohangálnak. Egy éjszaka, mint mondtam 1800 euro, de ha nappalra is akarsz az még egyszer ennyi. Persze azt figyelembe kell venni, hogy nem véletlenül volt időm elmenni a koncertedre, tehát kapsz huszonöt százalék kedvezményt, tekintve, hogy hibás terméket bérelnél ki és tudod mit? Azt a maradék 1350 eurót is elengedem. Tehát, ha jól számolom, akkor a végösszeg 12600 euro. Ha kárt teszel bennem, akkor persze vannak plusz költségek, de azokat nem én állapítom meg. Akarod tudni, hogy mit kapsz ezért az összegért cserébe? – Nézett rá végül hidegen, mire Jonne arca vörössé vált.

   Próbált olyan jeges és tárgyilagos lenni, miközben az áráról beszélt, mintha csak egy darab bárányhúsról beszélgetnének. Sokkal könnyebb volt így elfogadnia, hogy éppen megint üzletet köt egy olyan fiúval, akivel igazán jól érezte magát, akitől azt remélte, hogy tényleg nem a kurvát látja benne, hanem valakit, akivel kellemesen töltött el az estéjét, a kis összecsapásuk ellenére is. Remélte, hogy ő is élvezte és nem akarja elengedni ilyen könnyen, azért hívta el reggelizni, hisz neki az éjjel annyira nehéz volt elmennie, annyira, hogy képtelen is volt rá. De nem, most, hogy már nem részeg rájött, hogy egy prostival feküdt éjjel az ágyban és talán csak kíváncsiságból, de rákérdezett az árára, de talán ténylegesen bérelni akarja. Hányingere támadt hirtelen, pedig nem is ivott semmit. Hirtelen a fiú tegnapi mondatfoszlánya jutott eszébe. Többre tartottalak annál…

-         Hoppá – esett le Jonne álla.

-         Nem vagyok egy olcsó kurva, mi? – Húzta gúnyos mosolyra a száját, majd kedvesen a pincérre mosolygott. Ő igazán nem érdemelte meg, hogy pokrócként bánjon vele. – Egy sajtos croissant és egy tejeskávét kérek – suttogta el a rendelését, mire a pincér egy széles mosollyal bólintott.

-         Én is ugyan azt szeretném – szakította meg Jonne a pincér egyértelmű flörtölését, mire a felettük tornyosuló fiú komoran bólintott a szőkének, de Sophiera még egy mosolyt villantott, amit a lány nem bírt nevetés nélkül hagyni. Annyira könnyű volt egy pillantással megőrjíteni egy férfit.

-         Szóval te amolyan luxus… - harapta el a fiú a szót, mint aki képtelen kimondani azt, hogy prosti.

-         Mondd ki nyugodtan. Luxuskurva. Igen, az vagyok – bólintott, miközben az égszínkék szemekbe bámult.

   Jobb lett volna, ha megmaradnak a fiú illúziói. Eljátszhatta volna, hogy ő is csak egy lány, de nem ezt tette. Pedig mennyivel másabb lett volna úgy itt ücsörögni, hogy nem tudja mi a munkája. Talán maga mellé húzta volna, míg várták a reggelijüket, az is lehet, hogy újra és újra megcsókolta volna, érezhette volna bőrét a bőrén.

-         Úgy beszélsz magadról, mintha csak egy értékes ezüst gyertyatartó lennél – suttogta Jonne.

-         Mert az vagyok csak bőrrel borítva és tisztogatnod sem kell, mert megoldom egyedül. Persze, ha azt akarod, fürdethetsz is. Ennyi pénzért igazából nincs tabu. Bármit megkaphatsz, bármit tehetsz, a legbetegebb perverziód is megvalósíthatod – vont vállat a közönyösség jótékony ködébe burkolózva.

23. Jonne

-         Valahol talán az egészet – mondta a csendbe és azzal visszafektette fejét a mellkasára.

-         Én is sajnálom, hogy baromként viselkedtem, aztán meg erőszakosan – kósza puszit nyomott a homlokára.

   Az egész pillanat törékeny álomnak tűnt, egy intim érintésnek a sötétben, ahol az ember saját hibáival szembesülve megbánja a bűneit. Átkarolta a lány vállát, és ha lehetséges még közelebb húzta magához. Lehunyta a szemét, ösztönei tomboltak, a fáradtság azonban legyőzte és az a melegség, amit a nő adott neki. Hosszú idő óta először nyugodtnak érezte magát, aki biztonságban van.

   Sophie lélegzetvételének hallgatása ringatta gyengéd álomba.

   Hányinger és fejfájás. Ezekhez mind hozzászokott reggelente, mindennapos kísérői voltak egy-egy napnak, amik csupán annyit jelentettek, hogy nem kéne annyi whiskyt innia vagy bort. Ami megdöbbentette, az a kellemes meleg volt, ami megnyugtatta a gyomrát, még így is, és az, hogy nem zavartan és zaklatottan pattan fel azonnal az ágyból azon gondolkodva mennyi lehet már az idő. Az alkohol miatt hamar kelt, hogy aztán egész napját végig szenvedje, de ez most más volt. Nem akart csak úgy kikelni az ágyból, aztán meleg vízzel lefürdeni, hogy egy kicsit embernek érezze magát.

   Először nem értette a köd miatt, ami az agyára telepedett, vagy mert félig még mindig aludt. Azt is nehezen fogta fel, hogy az egyik karja zsibbad, mert valaki rajta fekszik, míg a másikkal egy nagyon karcsú derekat fog át és persze azt sem volt könnyebb feldolgoznia, hogy férfiassága vágyakozva lüktet és feszül a nadrágjában, mert egy túlságosan formás fenék nyomódik neki.

   Eleinte nehéz volt ezt a sok új dolgot feldolgoznia, nem is értette és nem is akarta érteni, csupán élvezte azt a kellemes nyugalmat, ami eltöltötte a testét.

   A tegnap este emlékei fájdalmas világosságként hatoltak be az agyába. Szemei felpattantak, a hátára fordult és kábultan a plafonra pislogott, miközben próbálta feldolgozni a történteket. Felült kicsit, közben viszont vigyázott, hogy azt a karját véletlenül se mozdítsa meg, amin a nő alszik. Felé hajolt, még reggel is gyönyörű volt smink nélkül, bőre bársonyosnak tűnt, a vonásai finomak, a bőre hófehér, mintha egy szoborból faragták volna ki. Prostituált.

    A szavak visszhangoztak a fejében, érzéketlenül, hidegen, ahogy Sophie kimondta őket, még több fejfájást okozva. Nem tagadta maga előtt, hogy tegnap részeg volt, azt sem tagadta egy pillanatig, hogy kívánja a kis éjjeli pillangót és azt sem, hogy ennek a két dolognak semmi köze nincs egymáshoz. Az este emlékei egyébként is elég tiszták voltak előtte az elfogyasztott alkohol ellenére is.

    A legszívesebben visszafordult volna az előbbi állapotába. Lehunyja a szemét és addig alszik a meleg nyugalomban, ameddig csak képes rá; a baj ott kezdődött, hogy a hányinger egyre jobban fojtogatta és tudta, hogy nem tud visszaaludni.

   A nő mintha megérezte volna apró zaklatottságát, lassan kinyitotta a szemét, pislogott párat, aztán hirtelen felkelt a karjáról. Visszadőlt a hátára, Sophie rápillantott, apró, kedvesnek szánt mosolyt villantott rá, de valószínűleg nagyon kétségbeesett arcot vághatott, mert a mosolya azonnal eltűnt és zavartan felkelt az ágyról.

    Felült és utána nyúlt, de nem volt elég gyors, ráadásul meg is szédült. Néha azért ennie is kéne nem csak vedelnie.

-         Már megyek – motyogta a nő félig még kábultan az alvástól és a ruháit szedte össze.

-         Ne – mormolta, s kicsit megmasszírozta a halántékát, ő is felkelt, bár Sophie nyomába sem érhetett gyorsaságban.

   Összevont szemöldökkel nézett rá, szürkésszemei kemények voltak, de a pillantásában volt valami árnyék, ami elárulta számára igazi érzéseit. Kőből és jégből épülünk, hogy megvédjünk magunkat.

-         Reggelizz velem – ajánlotta egy mosoly kíséretében.

-         Nem kell ezt csinálnod – felelte közönyösen, azzal ruháival elindult a fürdőszoba felé, csak hogy ahhoz mellette kellett elmennie.

   Felkelt és az útját állta, a falnak támaszkodott, mert még mindig nehezen találta meg az egyensúlyát.

-         Reggelizz velem – ajánlotta újra csendesen, a hajába túrva. – Ennyit még kibírsz mellettem, nem? – Még nem engedheti el, még nem akarja elengedni!

   Sophie nem válaszolt, idegesen megnyalta az ajkát, miközben őt fürkészte. Megvonta a vállát – ezek szerint tegnap sikerült átvennie valamit az ő jelbeszéd készségéből. Kikerülte és bement a fürdőbe.

   A bőröndjéhez ment, ez csak az egyik volt, amit kivett a turnébuszból és rettenetesen aggódott miatta, hogy egy hordható, hétköznapi ruha sem lesz benne. A fellépő ruháknak köze sincs a hordhatósághoz. Végül talál egy fehér nadrágot és egy pólót, amin diszkréten csak pár fényes lenyomat volt és még a hasa sem volt kint belőle. Gyorsan magára kapta, majd mikor a nő kijött a fürdőből bement gyorsan fogat mosni, a hajával nem bajlódott, se ereje, sem kedve nem volt, hogy valamennyire elfogadhatóvá tegye tincseit, melyek össze-visszaálltak.

   A tükörbe bámulva szórakozott mosollyal nyugtázta, hogy megszabadult a bajszától. Gyorsan visszament a nőhöz, mielőtt szó nélkül elmenekül, ahogy tegnap akarta tenni.

-         Mehetünk? – sétált az ajtóhoz.

    Sophie elővette a kulcsot, amit tegnap oda adott neki, aztán mellé sétált, nyugodtnak és kimértnek látszott, de keze kicsit remegett. Egyáltalán nem volt nyugodt, sőt, tekintette feszültségről árulkodott a hideg álarc mögött.

   A nappaliban olyan káosz fogadta őket, amire számított. Hata egy lánnyal feküdt az egyik kanapén, üres üvegek és ruhák hevertek szerteszét. Átvágott közöttük csendben, még nagyon korán volt, órák múlva indulnak csak el, ő pedig még nyugodtan ki akarta használni a lehetőséget, hogy a nővel lehet. Elég korán volt ahhoz is, hogy a hotelbe ne járkáljanak kóbor rajongok, akik valamiképpen tudomást szereztek róla, hogy hol is laknak és ezért a bejáratnál várják őket, mikor tűnnek fel.

   Halkan csukta be maga mögött az ajtót előre engedve Sophiet, aki továbbra is észvesztően csábítónak tűnt. A járását figyelte, mikor előtte ment, csípője lágy ringását fürkészte, mire a tegnapi vágy újult erővel kerítette hatalmába, ami még több rosszullétet okozott neki. Némán szálltak be a liftbe, tegnap látta, hogy van lent egy szép, de csendesnek tűnő étterem, nagyon remélte, hogy már kinyitottak, az utcára semmiképpen nem szeretne kimenni.

-         Tudod, felesleges ez az egész – szólalt meg hirtelen a nő. – Nem várok el semmi ilyesmit.

-         A macskád meg továbbra is éhes, nem? – fordult felé félig vidám, félig szomorú mosollyal.

-         Szegény – mosolyodott el lustán, amitől talán akaratán kívül is incselkedőnek tűnt.

-         Reggelizzünk meg, rosszul vagyok – tanácsolta továbbra is.

   A feszült csend újra rájuk telepedett, csak a lift halk kattanását lehetett hallani, de még ez is idegesítőnek tűnt. Kiszálltak. Érezte, hogy Sophie menni akar, mintha menekülne a tegnap történtek elől, s kicsit ő is ezt akarta csinálni, elfutni minden elől, de azt a melegséget és nyugalmat is kívánta, amit akkor érzett, mikor elaludt a nő légzését hallgatva, s mikor felkelt törékeny testét ölelve.

   A legeldugottabb asztalhoz ült le, s örült neki, hogy egy-két vendégen kívül senki nincs még ott. Sophie vele szemben foglalt helyett, felemelte az étlapot, unottan olvasva. Talán nem is olvasta, talán továbbra is azon morfondírozott, hogyan lépjen le.

   Mit kellene mondania, amivel elűzheti mindkettőjük zavarát? Sophie menni akar és az egyik része neki is menekülne minden elől, de a másik része maradásra bírná a nőt. Emlékezett rá, hogy tegnap, bár ittas volt, jól szórakozott, s a fájdalom nem ölte meg, pedig minden este végezz vele egy kicsit. Bénultnak érezte magát, aki se mondani, se tenni nem tud semmit, amivel saját helyzetét megkönnyíteni, ráadásul gondolkozni is nehezen tudott, az agya nem akart működni, ami természetes volt másnaposan; és sokszor élvezte is, hogy csak úgy lézeng az életben.

-         Mennyibe kerülsz egy hétre? – szólalt meg hirtelen, át se gondolva mit mond. Ha átgondolta volna, akkor alapvetően nem így fogalmaz.

   Sophie egyenesen ránézett, ami zavarba hozta, ezért elfordította a fejét és az étlap bámulásába menekült, bár egy szót sem tudott elolvasni, annyira ideges lett saját szavaitól.

22. Sophie

   Szörnyű volt az egész. Mintha a lelke kettéhasadt volna egy pillanat alatt. Az egyik hideg akart lenni, tárgyilagos, érzéketlen, mint mindig, a másik fele pedig, úgy bújt volna a férfihoz, akár egy megbántott kisgyerek az apjához, aki oltalmat adhat neki.

Francba vele. Francba ezzel az egész kibaszott élettel. Francba a fiúval. Francba mindenkivel.

   A lábai remegni kezdtek.

   Megvetésre számított, nem erre. Messzire akart rohanni és egyben a fiú bőre alá is szeretett volna bújni.

   Nem számított arra, hogy annak ellenére, hogy megtudta mivel foglalkozik, kedves lesz vele. Nem ítélte el és ez meglepte. Csak el kéne vennie a kulcsot és távoznia. Annyira könnyű lenne. De mindig a legkönnyebb lépések a legnehezebbek.

   Tanácstalanul toporgott, miközben figyelte, hogy a szőkeség, hogyan simogatja a csuklóját.

   Teljesen összezavarta.

-         Tudod – szólalt meg halkan Jonne – ha igazán elakarnál menni, már megtetted volna. De maradni akarsz.

   Sophie nem szólt semmit, felvette az egyik trikót, ami a bőrönd tetején pihent, majd kiment a fürdőbe egyetlen szó nélkül. Lemosta magáról a sminket, a szórakozóhely bűzét, a férfi érintését. Kikapcsolta az agyát, és tette amit a szíve diktált. Amint végzett belebújt a trikóba, ami a térdéig ért és visszament a szobába. Leoltotta a villanyt és befeküdt az ágyba, ami olyan hívogató volt, főleg mert Jonne is ott feküdt benne. Nem ért a fiúhoz, nem szólt egy szót sem, némán bámulta a plafont.

-         Nem bújsz ide? – Kérdezte a fiú suttogva a szoba sötétjébe.

   Szó nélkül simult hozzá a meleg takaró alatt. A fejét a mellkasára fektette, miközben a szőkeség átkarolta. Nem tudta mit gondoljon vagy érezzen. Lebénult, megnémult. Egyszerűen csak aludni akart, de az ujjak, amik a derekát simogatták, nem igazán segítettek neki abban, hogy az álmok mezejére lépjen. Csak ölelték egymást, némán, a másik lélegzetvételeit hallgatva. A fiú testéből áradó meleg, megnyugtatta. Egy idiótának érezte még mindig magát, amiért itt maradt, amiért képtelen volt elmenni, amiért elmondta a titkát, amiért dühös volt és egyáltalán az egész estéért. Minden egyes momentuma az elmúlt pár órának óriási hibának tűnt. De ahogy belélegezte Jonne illatát, a gyomra görcsbe rándult és újra azt érezte, hogy sírni akar. Sírni, azért mert gyenge, mert lopja a perceket és hülyeségeket csinál, mert olyat érez, amit neki nem lenne szabad.

-         Nem fura egy kurvát ölelni? – Bukott ki belőle a kérdés. Idegesített a csend.

-         Ne csináld ezt. Ne légy hideg ez nem te vagy – suttogta a fiú, miközben még közelebb húzta magához a testét és egy lágy puszit nyomott a homlokára. – Ma nem kurva vagy, hanem egy lány, akivel jól éreztem magam és akinek köszönettel tartozom, mert minden hülyeség ellenére itt maradt velem. Nem értem miért élsz abból, amiből, nem tudom mi vitt rá, hogy azt az utat válaszd, nem ismerlek. Amit én láttam ma az más volt – susogott Jonne tovább.

-         Miért nem használod ki, hogy itt fekszem melletted? Hisz már most is tudod, hogy nem kéne a pénzed érte – emelte meg Sophie kicsit a fejét, hogy a fiú arcára nézhessen.

-         Nekem nem megy érzelmek nélkül egy idegennel, akivel ugyan kölcsönösen kihasználhatnánk egymást, de nem lenne értelme. Mondd, hogy hülye vagyok vagy nevetséges és naiv, de én szeretek randizni, szeretek virágot küldeni, kapcsolatban élni.

-         Nem vagy hülye, sem nevetséges. Naiv talán, de az belefér. Sajnálom Jonne – suttogta Sophie, majd az arcára egy apró puszit nyomott és visszafeküdt a fiú mellkasára.

-         Mit? – Kérdezte a fiú halkan.

21. Jonne

   Hosszú percekig nem jutott szóhoz, aztán becsukta a száját, mert azt hitte az is nyitva maradt. Meglepte, hogy sikerült összezárnia és nem döbbenten figyeli a nőt, tátogva, mint egy partra vetett hal. Beletúrt nedves hajába, majd maga elé nézett, még mindig nehezen dolgozta fel, amit mondott. Hivatásos. Prostituált. Megpróbált megszólalni, majd elhallgatott, nem akart megint hebegni-habogni, mint valami szerencsétlen. Kicsin múlott, hogy nem nevette el magát, már az előbb megsejtette, hogy a végére érdekes estélye lesz Sophieval, de ez már kezdett abszurdba átmenni.

-         Tényleg prostituált vagy? – nézett a szürke szemekbe, melyek keménynek tűntek, mint a gyémánt, amin nem fog sem víz, sem tűz, se semmi az égadta világon.

-         Igen – felelte jéghidegen és érzéketlenül. – Ha előbb belemész a dolgokba, megúsztad volna fizetés nélkül.

   Válasz nélkül hagyta a gúnyolódását, az egész olyan volt, mint valami védekezés. Igazából úgy gondolta, szégyelli magát előtte a nő, bármennyire is büszkén és hidegen jelentette ki, hogy mi a foglalkozása. Maga elé nézett és közben a kétségbeesésre gondolt, amivel csókolta, és amit a hangjában hallott, mikor menni akart. Belesajdult a szíve.

-         Ezért hiszed azt, hogy egy férfi és egy nő között csak szex történhet?

-         Általában az a normális felállás, de persze akadnak másmilyenek – felelte olyan érzéketlenül, hogy minden része tiltakozni kezdett a hang ellen.

   Nyelt egyet, hogy vágyát, amit a nő olyan könnyedén életre keltett el tudja nyomni.

-         Nem akartam eddig sem lefeküdni veled – mondta csendesen. – Nem azért akartam, hogy itt maradj. Nem értem, miért vetted személyed elleni sértésnek. Egyszerűen nekem soha nem mentek az ilyen egyéjszakás kapcsolatok, nem hiszem, hogy a testiségnek önmagában van puszta értelme és többre tartottalak annál.

-         Rájöhettél, hogy nem vagyok több. Na, mi lesz? – heccelte tovább.

   Fáradtan megdörzsölte az orrnyergét. Egyáltalán nem úgy értette, ahogy a nő vette.

-         Nem így akartam mondani – sóhajtott.

-         Akkor beszélgetni fogunk? – kérdezte unottan Sophie.

-         Nem szeretnék neked semmiért fizetni – morogta a plafonra nézve.

-         Akkor add oda a kulcsot – nézte unottan a körmeit.

-         Sajnálom, hogy erőszakos voltam.

   Felé fordult, majd elővette a kulcsot zsebéből és felkínálta tenyerén a nőnek. – Még mindig maradhatsz, ha szeretnél. Aludni akarok, de beszélgethetünk is, ha te azt szeretnél inkább.

   A párizsi szépség elvette a kulcsot a tenyeréből, továbbra is ugyanolyan hideg és érzéketlen maradt, mint eddig, de mintha szemeiben valami furcsát látott volna, talán magányt. Vagy csak ő akarta magánynak látni?

-         Persze, a szokásos körkérdés miért lettél olyan amilyen – forgatta meg a szemeit.

-         Nem én mondtam – megfogta a nő vékony és törékeny csuklóját, majd gyengéden magához húzta. – Kényelmetlen lehet ez a ruha, válasz valamit az enyéim közül.

   Sophie összevonta a szemöldökét, mint aki nem ért valamit, vagy mintha fogalma sem lenne, mi történik körülötte.

-         Az alvásért is fizetni kell – szólalt meg kicsit zavartan.

-         Nem fogok neked fizetni, azt akarom, hogy szabad akaratodból maradj, ne pedig pénzért.

    A szürkés szemeket figyelte, melyek engedtek a gyémántkeménységből. Nem akart neki fizetni, de azt sem akarta, hogy elmenjen. Nem csak azért, mert ő maga nem akart egyedül maradni, hanem mert úgy érezte a nőnek és éppannyira szüksége van rá, mint neki rá. Talán, hogy sötét gondolataikkal ne maradjanak egyedül, vagy hogy az élet csak kicsit elviselhetőbbnek látszódjon, kitudja. Hüvelykujjával gyengéden kezdett körözni az érzékeny bőrfelületen ezzel is tovább csábítva.