23. Jonne

-         Valahol talán az egészet – mondta a csendbe és azzal visszafektette fejét a mellkasára.

-         Én is sajnálom, hogy baromként viselkedtem, aztán meg erőszakosan – kósza puszit nyomott a homlokára.

   Az egész pillanat törékeny álomnak tűnt, egy intim érintésnek a sötétben, ahol az ember saját hibáival szembesülve megbánja a bűneit. Átkarolta a lány vállát, és ha lehetséges még közelebb húzta magához. Lehunyta a szemét, ösztönei tomboltak, a fáradtság azonban legyőzte és az a melegség, amit a nő adott neki. Hosszú idő óta először nyugodtnak érezte magát, aki biztonságban van.

   Sophie lélegzetvételének hallgatása ringatta gyengéd álomba.

   Hányinger és fejfájás. Ezekhez mind hozzászokott reggelente, mindennapos kísérői voltak egy-egy napnak, amik csupán annyit jelentettek, hogy nem kéne annyi whiskyt innia vagy bort. Ami megdöbbentette, az a kellemes meleg volt, ami megnyugtatta a gyomrát, még így is, és az, hogy nem zavartan és zaklatottan pattan fel azonnal az ágyból azon gondolkodva mennyi lehet már az idő. Az alkohol miatt hamar kelt, hogy aztán egész napját végig szenvedje, de ez most más volt. Nem akart csak úgy kikelni az ágyból, aztán meleg vízzel lefürdeni, hogy egy kicsit embernek érezze magát.

   Először nem értette a köd miatt, ami az agyára telepedett, vagy mert félig még mindig aludt. Azt is nehezen fogta fel, hogy az egyik karja zsibbad, mert valaki rajta fekszik, míg a másikkal egy nagyon karcsú derekat fog át és persze azt sem volt könnyebb feldolgoznia, hogy férfiassága vágyakozva lüktet és feszül a nadrágjában, mert egy túlságosan formás fenék nyomódik neki.

   Eleinte nehéz volt ezt a sok új dolgot feldolgoznia, nem is értette és nem is akarta érteni, csupán élvezte azt a kellemes nyugalmat, ami eltöltötte a testét.

   A tegnap este emlékei fájdalmas világosságként hatoltak be az agyába. Szemei felpattantak, a hátára fordult és kábultan a plafonra pislogott, miközben próbálta feldolgozni a történteket. Felült kicsit, közben viszont vigyázott, hogy azt a karját véletlenül se mozdítsa meg, amin a nő alszik. Felé hajolt, még reggel is gyönyörű volt smink nélkül, bőre bársonyosnak tűnt, a vonásai finomak, a bőre hófehér, mintha egy szoborból faragták volna ki. Prostituált.

    A szavak visszhangoztak a fejében, érzéketlenül, hidegen, ahogy Sophie kimondta őket, még több fejfájást okozva. Nem tagadta maga előtt, hogy tegnap részeg volt, azt sem tagadta egy pillanatig, hogy kívánja a kis éjjeli pillangót és azt sem, hogy ennek a két dolognak semmi köze nincs egymáshoz. Az este emlékei egyébként is elég tiszták voltak előtte az elfogyasztott alkohol ellenére is.

    A legszívesebben visszafordult volna az előbbi állapotába. Lehunyja a szemét és addig alszik a meleg nyugalomban, ameddig csak képes rá; a baj ott kezdődött, hogy a hányinger egyre jobban fojtogatta és tudta, hogy nem tud visszaaludni.

   A nő mintha megérezte volna apró zaklatottságát, lassan kinyitotta a szemét, pislogott párat, aztán hirtelen felkelt a karjáról. Visszadőlt a hátára, Sophie rápillantott, apró, kedvesnek szánt mosolyt villantott rá, de valószínűleg nagyon kétségbeesett arcot vághatott, mert a mosolya azonnal eltűnt és zavartan felkelt az ágyról.

    Felült és utána nyúlt, de nem volt elég gyors, ráadásul meg is szédült. Néha azért ennie is kéne nem csak vedelnie.

-         Már megyek – motyogta a nő félig még kábultan az alvástól és a ruháit szedte össze.

-         Ne – mormolta, s kicsit megmasszírozta a halántékát, ő is felkelt, bár Sophie nyomába sem érhetett gyorsaságban.

   Összevont szemöldökkel nézett rá, szürkésszemei kemények voltak, de a pillantásában volt valami árnyék, ami elárulta számára igazi érzéseit. Kőből és jégből épülünk, hogy megvédjünk magunkat.

-         Reggelizz velem – ajánlotta egy mosoly kíséretében.

-         Nem kell ezt csinálnod – felelte közönyösen, azzal ruháival elindult a fürdőszoba felé, csak hogy ahhoz mellette kellett elmennie.

   Felkelt és az útját állta, a falnak támaszkodott, mert még mindig nehezen találta meg az egyensúlyát.

-         Reggelizz velem – ajánlotta újra csendesen, a hajába túrva. – Ennyit még kibírsz mellettem, nem? – Még nem engedheti el, még nem akarja elengedni!

   Sophie nem válaszolt, idegesen megnyalta az ajkát, miközben őt fürkészte. Megvonta a vállát – ezek szerint tegnap sikerült átvennie valamit az ő jelbeszéd készségéből. Kikerülte és bement a fürdőbe.

   A bőröndjéhez ment, ez csak az egyik volt, amit kivett a turnébuszból és rettenetesen aggódott miatta, hogy egy hordható, hétköznapi ruha sem lesz benne. A fellépő ruháknak köze sincs a hordhatósághoz. Végül talál egy fehér nadrágot és egy pólót, amin diszkréten csak pár fényes lenyomat volt és még a hasa sem volt kint belőle. Gyorsan magára kapta, majd mikor a nő kijött a fürdőből bement gyorsan fogat mosni, a hajával nem bajlódott, se ereje, sem kedve nem volt, hogy valamennyire elfogadhatóvá tegye tincseit, melyek össze-visszaálltak.

   A tükörbe bámulva szórakozott mosollyal nyugtázta, hogy megszabadult a bajszától. Gyorsan visszament a nőhöz, mielőtt szó nélkül elmenekül, ahogy tegnap akarta tenni.

-         Mehetünk? – sétált az ajtóhoz.

    Sophie elővette a kulcsot, amit tegnap oda adott neki, aztán mellé sétált, nyugodtnak és kimértnek látszott, de keze kicsit remegett. Egyáltalán nem volt nyugodt, sőt, tekintette feszültségről árulkodott a hideg álarc mögött.

   A nappaliban olyan káosz fogadta őket, amire számított. Hata egy lánnyal feküdt az egyik kanapén, üres üvegek és ruhák hevertek szerteszét. Átvágott közöttük csendben, még nagyon korán volt, órák múlva indulnak csak el, ő pedig még nyugodtan ki akarta használni a lehetőséget, hogy a nővel lehet. Elég korán volt ahhoz is, hogy a hotelbe ne járkáljanak kóbor rajongok, akik valamiképpen tudomást szereztek róla, hogy hol is laknak és ezért a bejáratnál várják őket, mikor tűnnek fel.

   Halkan csukta be maga mögött az ajtót előre engedve Sophiet, aki továbbra is észvesztően csábítónak tűnt. A járását figyelte, mikor előtte ment, csípője lágy ringását fürkészte, mire a tegnapi vágy újult erővel kerítette hatalmába, ami még több rosszullétet okozott neki. Némán szálltak be a liftbe, tegnap látta, hogy van lent egy szép, de csendesnek tűnő étterem, nagyon remélte, hogy már kinyitottak, az utcára semmiképpen nem szeretne kimenni.

-         Tudod, felesleges ez az egész – szólalt meg hirtelen a nő. – Nem várok el semmi ilyesmit.

-         A macskád meg továbbra is éhes, nem? – fordult felé félig vidám, félig szomorú mosollyal.

-         Szegény – mosolyodott el lustán, amitől talán akaratán kívül is incselkedőnek tűnt.

-         Reggelizzünk meg, rosszul vagyok – tanácsolta továbbra is.

   A feszült csend újra rájuk telepedett, csak a lift halk kattanását lehetett hallani, de még ez is idegesítőnek tűnt. Kiszálltak. Érezte, hogy Sophie menni akar, mintha menekülne a tegnap történtek elől, s kicsit ő is ezt akarta csinálni, elfutni minden elől, de azt a melegséget és nyugalmat is kívánta, amit akkor érzett, mikor elaludt a nő légzését hallgatva, s mikor felkelt törékeny testét ölelve.

   A legeldugottabb asztalhoz ült le, s örült neki, hogy egy-két vendégen kívül senki nincs még ott. Sophie vele szemben foglalt helyett, felemelte az étlapot, unottan olvasva. Talán nem is olvasta, talán továbbra is azon morfondírozott, hogyan lépjen le.

   Mit kellene mondania, amivel elűzheti mindkettőjük zavarát? Sophie menni akar és az egyik része neki is menekülne minden elől, de a másik része maradásra bírná a nőt. Emlékezett rá, hogy tegnap, bár ittas volt, jól szórakozott, s a fájdalom nem ölte meg, pedig minden este végezz vele egy kicsit. Bénultnak érezte magát, aki se mondani, se tenni nem tud semmit, amivel saját helyzetét megkönnyíteni, ráadásul gondolkozni is nehezen tudott, az agya nem akart működni, ami természetes volt másnaposan; és sokszor élvezte is, hogy csak úgy lézeng az életben.

-         Mennyibe kerülsz egy hétre? – szólalt meg hirtelen, át se gondolva mit mond. Ha átgondolta volna, akkor alapvetően nem így fogalmaz.

   Sophie egyenesen ránézett, ami zavarba hozta, ezért elfordította a fejét és az étlap bámulásába menekült, bár egy szót sem tudott elolvasni, annyira ideges lett saját szavaitól.