22. Sophie

   Szörnyű volt az egész. Mintha a lelke kettéhasadt volna egy pillanat alatt. Az egyik hideg akart lenni, tárgyilagos, érzéketlen, mint mindig, a másik fele pedig, úgy bújt volna a férfihoz, akár egy megbántott kisgyerek az apjához, aki oltalmat adhat neki.

Francba vele. Francba ezzel az egész kibaszott élettel. Francba a fiúval. Francba mindenkivel.

   A lábai remegni kezdtek.

   Megvetésre számított, nem erre. Messzire akart rohanni és egyben a fiú bőre alá is szeretett volna bújni.

   Nem számított arra, hogy annak ellenére, hogy megtudta mivel foglalkozik, kedves lesz vele. Nem ítélte el és ez meglepte. Csak el kéne vennie a kulcsot és távoznia. Annyira könnyű lenne. De mindig a legkönnyebb lépések a legnehezebbek.

   Tanácstalanul toporgott, miközben figyelte, hogy a szőkeség, hogyan simogatja a csuklóját.

   Teljesen összezavarta.

-         Tudod – szólalt meg halkan Jonne – ha igazán elakarnál menni, már megtetted volna. De maradni akarsz.

   Sophie nem szólt semmit, felvette az egyik trikót, ami a bőrönd tetején pihent, majd kiment a fürdőbe egyetlen szó nélkül. Lemosta magáról a sminket, a szórakozóhely bűzét, a férfi érintését. Kikapcsolta az agyát, és tette amit a szíve diktált. Amint végzett belebújt a trikóba, ami a térdéig ért és visszament a szobába. Leoltotta a villanyt és befeküdt az ágyba, ami olyan hívogató volt, főleg mert Jonne is ott feküdt benne. Nem ért a fiúhoz, nem szólt egy szót sem, némán bámulta a plafont.

-         Nem bújsz ide? – Kérdezte a fiú suttogva a szoba sötétjébe.

   Szó nélkül simult hozzá a meleg takaró alatt. A fejét a mellkasára fektette, miközben a szőkeség átkarolta. Nem tudta mit gondoljon vagy érezzen. Lebénult, megnémult. Egyszerűen csak aludni akart, de az ujjak, amik a derekát simogatták, nem igazán segítettek neki abban, hogy az álmok mezejére lépjen. Csak ölelték egymást, némán, a másik lélegzetvételeit hallgatva. A fiú testéből áradó meleg, megnyugtatta. Egy idiótának érezte még mindig magát, amiért itt maradt, amiért képtelen volt elmenni, amiért elmondta a titkát, amiért dühös volt és egyáltalán az egész estéért. Minden egyes momentuma az elmúlt pár órának óriási hibának tűnt. De ahogy belélegezte Jonne illatát, a gyomra görcsbe rándult és újra azt érezte, hogy sírni akar. Sírni, azért mert gyenge, mert lopja a perceket és hülyeségeket csinál, mert olyat érez, amit neki nem lenne szabad.

-         Nem fura egy kurvát ölelni? – Bukott ki belőle a kérdés. Idegesített a csend.

-         Ne csináld ezt. Ne légy hideg ez nem te vagy – suttogta a fiú, miközben még közelebb húzta magához a testét és egy lágy puszit nyomott a homlokára. – Ma nem kurva vagy, hanem egy lány, akivel jól éreztem magam és akinek köszönettel tartozom, mert minden hülyeség ellenére itt maradt velem. Nem értem miért élsz abból, amiből, nem tudom mi vitt rá, hogy azt az utat válaszd, nem ismerlek. Amit én láttam ma az más volt – susogott Jonne tovább.

-         Miért nem használod ki, hogy itt fekszem melletted? Hisz már most is tudod, hogy nem kéne a pénzed érte – emelte meg Sophie kicsit a fejét, hogy a fiú arcára nézhessen.

-         Nekem nem megy érzelmek nélkül egy idegennel, akivel ugyan kölcsönösen kihasználhatnánk egymást, de nem lenne értelme. Mondd, hogy hülye vagyok vagy nevetséges és naiv, de én szeretek randizni, szeretek virágot küldeni, kapcsolatban élni.

-         Nem vagy hülye, sem nevetséges. Naiv talán, de az belefér. Sajnálom Jonne – suttogta Sophie, majd az arcára egy apró puszit nyomott és visszafeküdt a fiú mellkasára.

-         Mit? – Kérdezte a fiú halkan.