26. Sophie

   Csak figyelte, ahogy a fiú hadar valamit a telefonba, miközben töprengett. Nem értette. Miért teszi ezt? Majdnem tizenhárom ezer euró nem kis pénz, ő pedig a semmiért fizeti ki. Ha nem akar vele lefeküdni, akkor mi értelme van annak, hogy egy kisebb vagyont költsön el, valakiért, akit nem is használ?

   A feje is megfájdult. Amint a fiú letette a telefont, az övé elkezdett halkan csipogni. Leesett az álla, amint elolvasta a banktól kapott üzenetet. Tényleg megvette erre a hétre. 

-         Te nem vagy normális – suttogta a nő.

-         Ebben én is majdnem biztos vagyok – nevetett fel a fiú.

-         Öhm… Haza kéne mennem, legalább átöltözni – fogalma sem volt, hogy hogyan tovább. Megkötötték az üzletet ki van fizetve, de, hogy mi fog ezalatt az egy hét alatt történni, arról fogalma sem volt.

-         Rendben, megeszem és mehetünk – mosolygott kedvesen rá a szőkeség, de ő csak tátott szájjal bámult rá.

   Mehetünk? Tessék? Vele akar menni? Az otthonába? Ilyet soha senki nem kért tőle. De nincs mit tenni. Ő fizetett, neki pedig szó nélkül tennie kell, amit a fiú kér tőle. Gyorsan végiggondolta mit kell tennie otthon. Nem akarta húzni az időt a lakásán. Jonne nem azért fizetett neki, hogy azt nézze, hogyan pakol.

   Szfinxnek is kell valami helyet találnia erre az egy hétre. Csak remélni merte, hogy a szomszéd néni ismét szívesen fog vigyázni a hófehér perzsa macskára, ahogy eddig mindig tette.

   Mire észbekapott, már egy taxiban ültek, néma csendbe burkolózva.

-         Mit akarsz csinálni ezen a héten? – Szólalt meg végül Sophie halkan. Fejben továbbra is azon gondolkodott mit is kell magával vinnie.

-         Koncertezünk – nézett a fiú értetlenül rá.

-         Nem úgy értettem – sóhajtott fel a lány. – Hanem, hogy van valami különleges hely ahová el kell kísérjelek, van-e kikötésed arra vonatkozóan, hogy mibe menjek. Tudod megszabadhatod, hogy mi legyen avagy ne legyen rajtam, meg mindent. A tiéd vagyok – magyarázta halkan, kissé összefüggéstelenül.

-         Nekem mindegy. Amiben jól érzed magad – somolygott Jonne, majd a taxi megállt. Sophie gondolkodás nélkül nyúlt a táskájába, hogy fizessen, a szőkeség viszont morogva fogadta, hogy megelőzte.

-         Nem neked kellett volna fizetned – suttogta a fiú, mikor kiszálltak az impozáns épület előtt.

-         Ki tudom fizetni. Egy fickó most utalt át nekem elég sok pénzt – mosolyodott el Sophie, majd belépett a forgóajtón.

   A portás széles mosollyal az arcán köszöntötte, amit azonnal viszonzott. A férfi előtt nem volt titok, mivel foglalkozik, mégis kedvesen bánt vele. Kedvelte az idős embert, így nem volt rest megkérdezni, hogy-hogy van ezen a csodaszép napon. Jonne mellette toporgott, értetlenül bámulva hol rá, hol a férfira, hisz a társalgás franciául zajlott. – Gyere – indult meg a lány a lift felé, majd amint beléptek megnyomta az ötös gombot.

   A lakásába lépve idegessé vált. Itt soha nem fogadott senkit, egy férfi sem tehette be eddig a lábát az otthonába.

-         Nem semmi helyen élsz – suttogta Jonne miközben döbbenten nézett körbe a luxuslakásban. Neki talán újdonság volt ez a sivár szállodai szobák után, de ő már megszokta a fényűzést. Szfinx hirtelen bukkant fel, majd a lábához dörgölőzött. 

-         Szia, szépségem – emelte fel a karjába mosolyogva az állatot. – Éhes vagy igaz? – Cirógatta meg a selymes bundáját, majd a konyhába vitte, hogy enni adjon neki. – Kérsz valamit? Kávé? Tea? Whisky? – Fordult hátra. Jonne még akkor is az előszobában toporgott. – Gyere beljebb, nyugodtan és ha érdekel nézz körbe.

-         Tudod azt hittem a macska csak kifogás – nevetett fel, mire elmosolyodott.

-         Aranyhalat tartani uncsi lenne – nevetett fel a lány. – Érezd magad otthon. Mindjárt jövök – sétált be a hálószobájába, ahol még mindig ott volt a pénz, amit tegnap reggel szórt szét a takarón.

   Nem akarta eltüntetni. Mi értelme lett volna? Az összeg csak a töredéke volt annak, amit ma reggel kapott. Nem volt ideje ezzel foglalkozni, ledobálta magáról a ruháit, anélkül, hogy becsukta volna maga mögött az ajtót, aztán kinyitotta a gardróbját, hogy valami kényelmesebbe bújhasson. Nem sokat teketóriázott, az első keze ügyébe akadó farmert magára húzta. Ép az övét csatolta be, amikor valaki megköszörülte a torkát.

-         Bocsi, nem tudtam, hogy… Igazán becsukhatnád az ajtót – magyarázta a fiú, háttal neki, amitől Sophie nevetni kezdett.

-         Miért csuknám be? Legalább a szemed legeltetheted, ha más nem kell – vette fel a melltartóját is. – Nyugodtan bámulhatsz, nem fogok megsértődni és rád se csapom az ajtót. Sőt igazából kiválogathatnád, hogy mit vigyek magammal. Miben akarsz látni a héten – érintette meg finoman a vállát, hogy magával szembe fordítsa. – Fehérneműs fiók baloldal, gondolom neked is az a kedvenc részleged. Kutass bátran és dobáld a földre, ami tetszik – simított végig a kissé furcsa formájú orrán, amit felettébb édesnek talált.

-         Én, nem hiszem, hogy a fehérneműid között akarok turkálni – csóválta meg Jonne a fejét, ismét zavartan.

   Hát ez nehezebb lesz, mint gondolta… Oké, lefeküdni nem akar vele. Rendben. De, valamit muszáj lesz kitalálnia, hogy ne essen csorba a hírnevén. Ekkora pénzért muszáj valamit adnia is. Hogyan csinálja, ha az előtte álló nem akar tőle semmit? Még csak a bugyijai közt se szeretne turkálni… Tanácstalanul nézte Jonnét. Mi a fenéért költött vajon a fiú ennyi pénzt rá? Adta volna inkább valami jótékony szervezetnek, azzal is többre ment volna.

-         Oké, gyere – fogta meg a kezét majd az ágyáig húzta, ahonnan leszórta a földre az összes pénzt, ahogy előző éjjel a fiú, a saját holmijait, leültette az ágy szélére és nekiállt megmasszírozni a vállait. – Elköltöttél egy kisebb vagyont, élvezd ki. Ha akarod, összecsomagolok neked a szállodában, ha akarod turkálhatsz a cuccaim között, ha akarod nézheted ahogy fürdök, Jonne… Bármit megtehetsz. Próbáld meg élvezni azt, amit vettél. A kávéfőzőt is használod – gyúrta a vállait folyamatosan miközben beszélt.

-         Ne hasonlítgasd magad egy kávéfőzőhöz – sziszegte a másik enyhén ingerülten.

-         Rendben, de értsd meg, hogy nekem az a dolgom, hogy ezen a héten a mennyben érezd magad. Bármit szeretnél, megteszem, szóval légy oly kedves és kívánj valamit – susogott a fülébe, miután az egyik hatalmas görcsöt sikerült eltüntetnie a fiú bőre alól.

25. Jonne

Ezt muszáj megosztanom, Kesha mutatta én meg napok óta ezen nevettek... hát nem édes?: )

   Zavartan nézett a nőre.

-         Nem igazán hiszem, hogy értettük egymást – mormolta az orra alatt nagyon halkan.

   Mit jelent, hogy hibás? – Töprengett magában a nő szavain fennakadva még mindig, aztán tovább ment és valahol a „kárt teszel bennem” –nél akadt el újra.

   Aztán a bankszámlájára gondolt, nem sokat törődött vele soha sem, hogy mennyi pénz kerül rá és kerül le róla, nem sokat vásárolt, mert nem volt mit – a tárgyak nem tették boldoggá és az életét sem változtatták meg. A bátyja valószínűleg tisztában van azzal, mennyi pénze van, de őt különösebben soha nem érdekelte. Igazság szerint, biztos volt benne, hogy ennyit megengedhet magának.

-         Rendben van – emelte fel végül a fejét a nőre nézve.

   Soha nem vett drága holmit, a whiskyn kívül semmire nem költött, egy pillanatig sem hatotta meg, hogy egy nőre ennyit kell áldoznia. Ha ennyi az ára annak, hogy este vele feküdjön le aludni és reggel vele kelljen fel abban a nyugalomban, mint ma, akkor legyen. Valahol érezte, hogy a gondolatai túlságosan is zaklatottak és szétfolyóak, értelem nélküliek, egység vagy logika nélkül, de jelenleg nem tudott ezzel foglalkozni. Sophienak nem az énekes kell, hanem a pénz – valahol ez a túlságosan is leegyszerűsített üzlet tetszett neki, bár fogalma sem volt miért. Egy hét és lelép, aztán? Aztán megy minden tovább, mint eddig.

   A szürke gyémánt szemekbe nézett, a nő kicsit felvonta a szemöldökét, mintha meglepné, hogy belemegy a dologba. A másnaposság ködén keresztül figyelve a világot az értelmes gondolatai a nullára csökkentek és pusztán elemi lényé redukálódott, akit csak valami különös, felfoghatatlan vágy hajt.

   Nem is próbált kiigazodni magán, arról már évekkel ezelőtt letett, s bármennyire értette tetteit, sokszor hülyén állt cselekedetei káosza felett.

-         Előre kell, hogy fizess – dőlt hátra a széken Sophie és a pincére mosolygott, aki letette elé a reggelit. – Köszönöm.

   A fiú visszamosolygott rá, ő meg különös késztetést érzett rá, hogy maga mellé húzza a nőt és megcsókolja ezzel a srác tudtára adva, hogy már van valakije és nyugodtan lekophat. Te jó ég! Soha nem volt ilyen! Legkedvesebb mosolyával köszönte meg a saját reggelijét.

-         Oké – mondta csak úgy. Mit is fog mondani a bátyjának? Miért kell neki közel tizenháromezer euró?

   Ilyen kérdésekhez még nincs elégé magánál az biztos.

   Gyorsan ette meg a croissant, hogy a gyomra valamennyire megnyugodjon a rengeteg alkoholtól, amit az elmúlt napokban bejutatott. Felbérelt egy prostituáltat – ezt felírhatja a hülyeségi közé, talán az első helyet is megérdemli.

   Belekortyolt a kávéjába, Sophie pedig összevont szemöldökkel nézett rá.

-         Állattal nem – szólalt meg komolyan.

   Félrenyelt és egy adag kávét majdnem sikerült egyenesen a nőre köpnie, még szerencse, hogy idejében felemelte a szalvétát, aztán meg a szája elé kapta. Az arca égni kezdett, sok mindent elképzelt a nővel, valóban nagyon sok mindent, de abban sem perverz, sem megalázó nem volt.

   Aprókat köhögött és közben összeszedte magát.

-         Nem azért fizetek, hogy lefeküdj velem – szólalt meg kissé ingerülten. – Nem is azért, hogy kihasználjalak, bár alapvetően ez a megállapodás a kihasználásról szól, de nem akarom a testedet.

-         Akkor Jonne, azt kell mondanom, hogy elbaszod a pénzed – felelte Sophie jéghideg hangon, közönyösen. – Minden férfinak vannak perverziói, amit az életben legalább egyszer ki akar élni. Nézni, ahogy a barátai egy nővel szexelnek, esetleg a barátaival együtt csinálni, vagy két nővel, elmenni egy nő fenekében, miközben ő kéjesen előadja, hogy mennyire akarja.

-         Soha nem voltak ilyen vágyaim – felelte őszintén, arca viszont mit sem veszthetett a színéből.

-         A legutolsó sem? – kérdezte Sophie megjátszott sajnálattal, mintha fantáziáját vetné meg.

-         Csináltam, de nem jött be – zavartan nézett az asztal terítőjére, aztán a hajába túrt.

   Alig bírt megülni egy helyben. A beszélgetés feszülté tette, idegessé és minden szégyenlőssége szánalmas súlyként teperte maga alá. A francba is! Teljesen elment az esze az egyszer biztos! Elővette nadrágja zsebéből a telefonját, ha már valamit elszúr, akkor alaposan szúrja el.

-         Add meg a bankszámlaszámod – kérte csendesen – elutaltatom a pénzt.

   Egyáltalán neki milyen bankja van? Nagyon ki akarta kerülni a bátyját, hogy tudomást szerezzen az egészről, bár talán felesleges, mert három nap múlva találkoznak. Mibe keveredik szépen lassan?

-         Ma van egy koncertünk… öhm… fogalmam sincs hol – motyogta kezébe temetve az arcát. Nagyon nehezen ment neki a gondolkodás. – Aztán két nap pihenés, és azt hiszem megint két koncert, aztán talán megint pihenés, fogalmam sincs – rázta meg a fejét, aztán újra a nőre nézve.

-         Biztos vagy te ebben, Jonne? – nézett rá kérdőn Sophie, mint aki nem érti mit művel.

-         Egy hétig legalább nem baszogatnak a többiek, hogy homokos vagyok, ez is valami – vonta meg a vállát.

-         Sokkal többet kaphatnál ennél – nyalta meg vékony, puhának tűnő ajkát a nő, amitől kéjsóváran összerándult az alhassa. – Nem értem mi értelme van ennek, hogy ha nem használod ki.

   „Én sem” – mondta magában, de hangosan nem merte, nem mintha számítana valamit is. A nő mostantól az övé egy hétig, különös, hogy így birtokol valamit, soha semmije nem volt, főleg nem értékes dolga. Sophie kis táskájából elővett egy tollat és cetlit, felírta rá a bankszámlaszámot és a teljes nevét.

   Valószínűleg most esett szét teljesen és bolondult meg végképp, amitől eddig annyira tartott. Valahogy még sem bánta annyira, mint amennyire eddig félt tőle.

   A pincér oda ment hozzájuk, elvette előle az üres tálat, rendelt még egyet és egy kólát is, hátha az segít az idegein, melyek úgy remegtek. Bár valószínűleg ezen semmi nem fog segíteni egy darabig.

24. Sophie

   Amikor már majdnem meggyőzte magát arról, hogy Jonne mégis rendes fickó, aki annak ellenére is, hogy tudja mit művel, reggelizni viszi és kedvesen bánik vele jött a pofon. Tarifa…

   Úgy érezte, mintha ezzel a kérdéssel a fiú megfagyasztott volna benne mindent. Jegessé vált a gyomra, a mája, a veséi, a tüdeje és a szíve is. Tárgy volt, még mellette is. Pedig hosszú idő után ő volt az első olyan férfi, aki érző lényként bánt vele. De nem, Jonne se más, csak a csinos cicababát látja, aki megvásárolható.

   Ha a fiúnak egy valamiben igaza volt, hogy képes volt ugrálni a szerepei között. Lehetett ócska kurva, ártatlan kislány, közönyös díva, mindegy volt. A fal egy pillanat alatt felépült a lelke körül miközben belebújt a jégkirálynő szerepébe.

-         Nem sima kurva vagyok, akik az utcán rohangálnak. Egy éjszaka, mint mondtam 1800 euro, de ha nappalra is akarsz az még egyszer ennyi. Persze azt figyelembe kell venni, hogy nem véletlenül volt időm elmenni a koncertedre, tehát kapsz huszonöt százalék kedvezményt, tekintve, hogy hibás terméket bérelnél ki és tudod mit? Azt a maradék 1350 eurót is elengedem. Tehát, ha jól számolom, akkor a végösszeg 12600 euro. Ha kárt teszel bennem, akkor persze vannak plusz költségek, de azokat nem én állapítom meg. Akarod tudni, hogy mit kapsz ezért az összegért cserébe? – Nézett rá végül hidegen, mire Jonne arca vörössé vált.

   Próbált olyan jeges és tárgyilagos lenni, miközben az áráról beszélt, mintha csak egy darab bárányhúsról beszélgetnének. Sokkal könnyebb volt így elfogadnia, hogy éppen megint üzletet köt egy olyan fiúval, akivel igazán jól érezte magát, akitől azt remélte, hogy tényleg nem a kurvát látja benne, hanem valakit, akivel kellemesen töltött el az estéjét, a kis összecsapásuk ellenére is. Remélte, hogy ő is élvezte és nem akarja elengedni ilyen könnyen, azért hívta el reggelizni, hisz neki az éjjel annyira nehéz volt elmennie, annyira, hogy képtelen is volt rá. De nem, most, hogy már nem részeg rájött, hogy egy prostival feküdt éjjel az ágyban és talán csak kíváncsiságból, de rákérdezett az árára, de talán ténylegesen bérelni akarja. Hányingere támadt hirtelen, pedig nem is ivott semmit. Hirtelen a fiú tegnapi mondatfoszlánya jutott eszébe. Többre tartottalak annál…

-         Hoppá – esett le Jonne álla.

-         Nem vagyok egy olcsó kurva, mi? – Húzta gúnyos mosolyra a száját, majd kedvesen a pincérre mosolygott. Ő igazán nem érdemelte meg, hogy pokrócként bánjon vele. – Egy sajtos croissant és egy tejeskávét kérek – suttogta el a rendelését, mire a pincér egy széles mosollyal bólintott.

-         Én is ugyan azt szeretném – szakította meg Jonne a pincér egyértelmű flörtölését, mire a felettük tornyosuló fiú komoran bólintott a szőkének, de Sophiera még egy mosolyt villantott, amit a lány nem bírt nevetés nélkül hagyni. Annyira könnyű volt egy pillantással megőrjíteni egy férfit.

-         Szóval te amolyan luxus… - harapta el a fiú a szót, mint aki képtelen kimondani azt, hogy prosti.

-         Mondd ki nyugodtan. Luxuskurva. Igen, az vagyok – bólintott, miközben az égszínkék szemekbe bámult.

   Jobb lett volna, ha megmaradnak a fiú illúziói. Eljátszhatta volna, hogy ő is csak egy lány, de nem ezt tette. Pedig mennyivel másabb lett volna úgy itt ücsörögni, hogy nem tudja mi a munkája. Talán maga mellé húzta volna, míg várták a reggelijüket, az is lehet, hogy újra és újra megcsókolta volna, érezhette volna bőrét a bőrén.

-         Úgy beszélsz magadról, mintha csak egy értékes ezüst gyertyatartó lennél – suttogta Jonne.

-         Mert az vagyok csak bőrrel borítva és tisztogatnod sem kell, mert megoldom egyedül. Persze, ha azt akarod, fürdethetsz is. Ennyi pénzért igazából nincs tabu. Bármit megkaphatsz, bármit tehetsz, a legbetegebb perverziód is megvalósíthatod – vont vállat a közönyösség jótékony ködébe burkolózva.

23. Jonne

-         Valahol talán az egészet – mondta a csendbe és azzal visszafektette fejét a mellkasára.

-         Én is sajnálom, hogy baromként viselkedtem, aztán meg erőszakosan – kósza puszit nyomott a homlokára.

   Az egész pillanat törékeny álomnak tűnt, egy intim érintésnek a sötétben, ahol az ember saját hibáival szembesülve megbánja a bűneit. Átkarolta a lány vállát, és ha lehetséges még közelebb húzta magához. Lehunyta a szemét, ösztönei tomboltak, a fáradtság azonban legyőzte és az a melegség, amit a nő adott neki. Hosszú idő óta először nyugodtnak érezte magát, aki biztonságban van.

   Sophie lélegzetvételének hallgatása ringatta gyengéd álomba.

   Hányinger és fejfájás. Ezekhez mind hozzászokott reggelente, mindennapos kísérői voltak egy-egy napnak, amik csupán annyit jelentettek, hogy nem kéne annyi whiskyt innia vagy bort. Ami megdöbbentette, az a kellemes meleg volt, ami megnyugtatta a gyomrát, még így is, és az, hogy nem zavartan és zaklatottan pattan fel azonnal az ágyból azon gondolkodva mennyi lehet már az idő. Az alkohol miatt hamar kelt, hogy aztán egész napját végig szenvedje, de ez most más volt. Nem akart csak úgy kikelni az ágyból, aztán meleg vízzel lefürdeni, hogy egy kicsit embernek érezze magát.

   Először nem értette a köd miatt, ami az agyára telepedett, vagy mert félig még mindig aludt. Azt is nehezen fogta fel, hogy az egyik karja zsibbad, mert valaki rajta fekszik, míg a másikkal egy nagyon karcsú derekat fog át és persze azt sem volt könnyebb feldolgoznia, hogy férfiassága vágyakozva lüktet és feszül a nadrágjában, mert egy túlságosan formás fenék nyomódik neki.

   Eleinte nehéz volt ezt a sok új dolgot feldolgoznia, nem is értette és nem is akarta érteni, csupán élvezte azt a kellemes nyugalmat, ami eltöltötte a testét.

   A tegnap este emlékei fájdalmas világosságként hatoltak be az agyába. Szemei felpattantak, a hátára fordult és kábultan a plafonra pislogott, miközben próbálta feldolgozni a történteket. Felült kicsit, közben viszont vigyázott, hogy azt a karját véletlenül se mozdítsa meg, amin a nő alszik. Felé hajolt, még reggel is gyönyörű volt smink nélkül, bőre bársonyosnak tűnt, a vonásai finomak, a bőre hófehér, mintha egy szoborból faragták volna ki. Prostituált.

    A szavak visszhangoztak a fejében, érzéketlenül, hidegen, ahogy Sophie kimondta őket, még több fejfájást okozva. Nem tagadta maga előtt, hogy tegnap részeg volt, azt sem tagadta egy pillanatig, hogy kívánja a kis éjjeli pillangót és azt sem, hogy ennek a két dolognak semmi köze nincs egymáshoz. Az este emlékei egyébként is elég tiszták voltak előtte az elfogyasztott alkohol ellenére is.

    A legszívesebben visszafordult volna az előbbi állapotába. Lehunyja a szemét és addig alszik a meleg nyugalomban, ameddig csak képes rá; a baj ott kezdődött, hogy a hányinger egyre jobban fojtogatta és tudta, hogy nem tud visszaaludni.

   A nő mintha megérezte volna apró zaklatottságát, lassan kinyitotta a szemét, pislogott párat, aztán hirtelen felkelt a karjáról. Visszadőlt a hátára, Sophie rápillantott, apró, kedvesnek szánt mosolyt villantott rá, de valószínűleg nagyon kétségbeesett arcot vághatott, mert a mosolya azonnal eltűnt és zavartan felkelt az ágyról.

    Felült és utána nyúlt, de nem volt elég gyors, ráadásul meg is szédült. Néha azért ennie is kéne nem csak vedelnie.

-         Már megyek – motyogta a nő félig még kábultan az alvástól és a ruháit szedte össze.

-         Ne – mormolta, s kicsit megmasszírozta a halántékát, ő is felkelt, bár Sophie nyomába sem érhetett gyorsaságban.

   Összevont szemöldökkel nézett rá, szürkésszemei kemények voltak, de a pillantásában volt valami árnyék, ami elárulta számára igazi érzéseit. Kőből és jégből épülünk, hogy megvédjünk magunkat.

-         Reggelizz velem – ajánlotta egy mosoly kíséretében.

-         Nem kell ezt csinálnod – felelte közönyösen, azzal ruháival elindult a fürdőszoba felé, csak hogy ahhoz mellette kellett elmennie.

   Felkelt és az útját állta, a falnak támaszkodott, mert még mindig nehezen találta meg az egyensúlyát.

-         Reggelizz velem – ajánlotta újra csendesen, a hajába túrva. – Ennyit még kibírsz mellettem, nem? – Még nem engedheti el, még nem akarja elengedni!

   Sophie nem válaszolt, idegesen megnyalta az ajkát, miközben őt fürkészte. Megvonta a vállát – ezek szerint tegnap sikerült átvennie valamit az ő jelbeszéd készségéből. Kikerülte és bement a fürdőbe.

   A bőröndjéhez ment, ez csak az egyik volt, amit kivett a turnébuszból és rettenetesen aggódott miatta, hogy egy hordható, hétköznapi ruha sem lesz benne. A fellépő ruháknak köze sincs a hordhatósághoz. Végül talál egy fehér nadrágot és egy pólót, amin diszkréten csak pár fényes lenyomat volt és még a hasa sem volt kint belőle. Gyorsan magára kapta, majd mikor a nő kijött a fürdőből bement gyorsan fogat mosni, a hajával nem bajlódott, se ereje, sem kedve nem volt, hogy valamennyire elfogadhatóvá tegye tincseit, melyek össze-visszaálltak.

   A tükörbe bámulva szórakozott mosollyal nyugtázta, hogy megszabadult a bajszától. Gyorsan visszament a nőhöz, mielőtt szó nélkül elmenekül, ahogy tegnap akarta tenni.

-         Mehetünk? – sétált az ajtóhoz.

    Sophie elővette a kulcsot, amit tegnap oda adott neki, aztán mellé sétált, nyugodtnak és kimértnek látszott, de keze kicsit remegett. Egyáltalán nem volt nyugodt, sőt, tekintette feszültségről árulkodott a hideg álarc mögött.

   A nappaliban olyan káosz fogadta őket, amire számított. Hata egy lánnyal feküdt az egyik kanapén, üres üvegek és ruhák hevertek szerteszét. Átvágott közöttük csendben, még nagyon korán volt, órák múlva indulnak csak el, ő pedig még nyugodtan ki akarta használni a lehetőséget, hogy a nővel lehet. Elég korán volt ahhoz is, hogy a hotelbe ne járkáljanak kóbor rajongok, akik valamiképpen tudomást szereztek róla, hogy hol is laknak és ezért a bejáratnál várják őket, mikor tűnnek fel.

   Halkan csukta be maga mögött az ajtót előre engedve Sophiet, aki továbbra is észvesztően csábítónak tűnt. A járását figyelte, mikor előtte ment, csípője lágy ringását fürkészte, mire a tegnapi vágy újult erővel kerítette hatalmába, ami még több rosszullétet okozott neki. Némán szálltak be a liftbe, tegnap látta, hogy van lent egy szép, de csendesnek tűnő étterem, nagyon remélte, hogy már kinyitottak, az utcára semmiképpen nem szeretne kimenni.

-         Tudod, felesleges ez az egész – szólalt meg hirtelen a nő. – Nem várok el semmi ilyesmit.

-         A macskád meg továbbra is éhes, nem? – fordult felé félig vidám, félig szomorú mosollyal.

-         Szegény – mosolyodott el lustán, amitől talán akaratán kívül is incselkedőnek tűnt.

-         Reggelizzünk meg, rosszul vagyok – tanácsolta továbbra is.

   A feszült csend újra rájuk telepedett, csak a lift halk kattanását lehetett hallani, de még ez is idegesítőnek tűnt. Kiszálltak. Érezte, hogy Sophie menni akar, mintha menekülne a tegnap történtek elől, s kicsit ő is ezt akarta csinálni, elfutni minden elől, de azt a melegséget és nyugalmat is kívánta, amit akkor érzett, mikor elaludt a nő légzését hallgatva, s mikor felkelt törékeny testét ölelve.

   A legeldugottabb asztalhoz ült le, s örült neki, hogy egy-két vendégen kívül senki nincs még ott. Sophie vele szemben foglalt helyett, felemelte az étlapot, unottan olvasva. Talán nem is olvasta, talán továbbra is azon morfondírozott, hogyan lépjen le.

   Mit kellene mondania, amivel elűzheti mindkettőjük zavarát? Sophie menni akar és az egyik része neki is menekülne minden elől, de a másik része maradásra bírná a nőt. Emlékezett rá, hogy tegnap, bár ittas volt, jól szórakozott, s a fájdalom nem ölte meg, pedig minden este végezz vele egy kicsit. Bénultnak érezte magát, aki se mondani, se tenni nem tud semmit, amivel saját helyzetét megkönnyíteni, ráadásul gondolkozni is nehezen tudott, az agya nem akart működni, ami természetes volt másnaposan; és sokszor élvezte is, hogy csak úgy lézeng az életben.

-         Mennyibe kerülsz egy hétre? – szólalt meg hirtelen, át se gondolva mit mond. Ha átgondolta volna, akkor alapvetően nem így fogalmaz.

   Sophie egyenesen ránézett, ami zavarba hozta, ezért elfordította a fejét és az étlap bámulásába menekült, bár egy szót sem tudott elolvasni, annyira ideges lett saját szavaitól.