25. Jonne

Ezt muszáj megosztanom, Kesha mutatta én meg napok óta ezen nevettek... hát nem édes?: )

   Zavartan nézett a nőre.

-         Nem igazán hiszem, hogy értettük egymást – mormolta az orra alatt nagyon halkan.

   Mit jelent, hogy hibás? – Töprengett magában a nő szavain fennakadva még mindig, aztán tovább ment és valahol a „kárt teszel bennem” –nél akadt el újra.

   Aztán a bankszámlájára gondolt, nem sokat törődött vele soha sem, hogy mennyi pénz kerül rá és kerül le róla, nem sokat vásárolt, mert nem volt mit – a tárgyak nem tették boldoggá és az életét sem változtatták meg. A bátyja valószínűleg tisztában van azzal, mennyi pénze van, de őt különösebben soha nem érdekelte. Igazság szerint, biztos volt benne, hogy ennyit megengedhet magának.

-         Rendben van – emelte fel végül a fejét a nőre nézve.

   Soha nem vett drága holmit, a whiskyn kívül semmire nem költött, egy pillanatig sem hatotta meg, hogy egy nőre ennyit kell áldoznia. Ha ennyi az ára annak, hogy este vele feküdjön le aludni és reggel vele kelljen fel abban a nyugalomban, mint ma, akkor legyen. Valahol érezte, hogy a gondolatai túlságosan is zaklatottak és szétfolyóak, értelem nélküliek, egység vagy logika nélkül, de jelenleg nem tudott ezzel foglalkozni. Sophienak nem az énekes kell, hanem a pénz – valahol ez a túlságosan is leegyszerűsített üzlet tetszett neki, bár fogalma sem volt miért. Egy hét és lelép, aztán? Aztán megy minden tovább, mint eddig.

   A szürke gyémánt szemekbe nézett, a nő kicsit felvonta a szemöldökét, mintha meglepné, hogy belemegy a dologba. A másnaposság ködén keresztül figyelve a világot az értelmes gondolatai a nullára csökkentek és pusztán elemi lényé redukálódott, akit csak valami különös, felfoghatatlan vágy hajt.

   Nem is próbált kiigazodni magán, arról már évekkel ezelőtt letett, s bármennyire értette tetteit, sokszor hülyén állt cselekedetei káosza felett.

-         Előre kell, hogy fizess – dőlt hátra a széken Sophie és a pincére mosolygott, aki letette elé a reggelit. – Köszönöm.

   A fiú visszamosolygott rá, ő meg különös késztetést érzett rá, hogy maga mellé húzza a nőt és megcsókolja ezzel a srác tudtára adva, hogy már van valakije és nyugodtan lekophat. Te jó ég! Soha nem volt ilyen! Legkedvesebb mosolyával köszönte meg a saját reggelijét.

-         Oké – mondta csak úgy. Mit is fog mondani a bátyjának? Miért kell neki közel tizenháromezer euró?

   Ilyen kérdésekhez még nincs elégé magánál az biztos.

   Gyorsan ette meg a croissant, hogy a gyomra valamennyire megnyugodjon a rengeteg alkoholtól, amit az elmúlt napokban bejutatott. Felbérelt egy prostituáltat – ezt felírhatja a hülyeségi közé, talán az első helyet is megérdemli.

   Belekortyolt a kávéjába, Sophie pedig összevont szemöldökkel nézett rá.

-         Állattal nem – szólalt meg komolyan.

   Félrenyelt és egy adag kávét majdnem sikerült egyenesen a nőre köpnie, még szerencse, hogy idejében felemelte a szalvétát, aztán meg a szája elé kapta. Az arca égni kezdett, sok mindent elképzelt a nővel, valóban nagyon sok mindent, de abban sem perverz, sem megalázó nem volt.

   Aprókat köhögött és közben összeszedte magát.

-         Nem azért fizetek, hogy lefeküdj velem – szólalt meg kissé ingerülten. – Nem is azért, hogy kihasználjalak, bár alapvetően ez a megállapodás a kihasználásról szól, de nem akarom a testedet.

-         Akkor Jonne, azt kell mondanom, hogy elbaszod a pénzed – felelte Sophie jéghideg hangon, közönyösen. – Minden férfinak vannak perverziói, amit az életben legalább egyszer ki akar élni. Nézni, ahogy a barátai egy nővel szexelnek, esetleg a barátaival együtt csinálni, vagy két nővel, elmenni egy nő fenekében, miközben ő kéjesen előadja, hogy mennyire akarja.

-         Soha nem voltak ilyen vágyaim – felelte őszintén, arca viszont mit sem veszthetett a színéből.

-         A legutolsó sem? – kérdezte Sophie megjátszott sajnálattal, mintha fantáziáját vetné meg.

-         Csináltam, de nem jött be – zavartan nézett az asztal terítőjére, aztán a hajába túrt.

   Alig bírt megülni egy helyben. A beszélgetés feszülté tette, idegessé és minden szégyenlőssége szánalmas súlyként teperte maga alá. A francba is! Teljesen elment az esze az egyszer biztos! Elővette nadrágja zsebéből a telefonját, ha már valamit elszúr, akkor alaposan szúrja el.

-         Add meg a bankszámlaszámod – kérte csendesen – elutaltatom a pénzt.

   Egyáltalán neki milyen bankja van? Nagyon ki akarta kerülni a bátyját, hogy tudomást szerezzen az egészről, bár talán felesleges, mert három nap múlva találkoznak. Mibe keveredik szépen lassan?

-         Ma van egy koncertünk… öhm… fogalmam sincs hol – motyogta kezébe temetve az arcát. Nagyon nehezen ment neki a gondolkodás. – Aztán két nap pihenés, és azt hiszem megint két koncert, aztán talán megint pihenés, fogalmam sincs – rázta meg a fejét, aztán újra a nőre nézve.

-         Biztos vagy te ebben, Jonne? – nézett rá kérdőn Sophie, mint aki nem érti mit művel.

-         Egy hétig legalább nem baszogatnak a többiek, hogy homokos vagyok, ez is valami – vonta meg a vállát.

-         Sokkal többet kaphatnál ennél – nyalta meg vékony, puhának tűnő ajkát a nő, amitől kéjsóváran összerándult az alhassa. – Nem értem mi értelme van ennek, hogy ha nem használod ki.

   „Én sem” – mondta magában, de hangosan nem merte, nem mintha számítana valamit is. A nő mostantól az övé egy hétig, különös, hogy így birtokol valamit, soha semmije nem volt, főleg nem értékes dolga. Sophie kis táskájából elővett egy tollat és cetlit, felírta rá a bankszámlaszámot és a teljes nevét.

   Valószínűleg most esett szét teljesen és bolondult meg végképp, amitől eddig annyira tartott. Valahogy még sem bánta annyira, mint amennyire eddig félt tőle.

   A pincér oda ment hozzájuk, elvette előle az üres tálat, rendelt még egyet és egy kólát is, hátha az segít az idegein, melyek úgy remegtek. Bár valószínűleg ezen semmi nem fog segíteni egy darabig.