4. Sophie

   Volt a színpadon álló fiú szemeiben valami, amitől egyszerűen nem tudott szabadulni. Azt hitte, hogy ha eljön, akkor kielégíti a kíváncsiságát, szórakozik egy jót, rájön, hogy miért Negative lett a banda neve, hazamegy és vége lesz. Egy szép emlékké válik a koncert, ami idővel megfakul, aztán a semmibe vész. Évek múltán talán nem is emlékezett volna rá, hogy valaha járt itt.

   De a sors megint csak keresztülhúzta a számításait.

   A szőke, kisfiús arcú, rekedt hangú, vékony srác, teljesen elbűvölte. A hangjában lévő fájdalom, a dalszövegek komolysága, az energia, ami áradt belőle még jobban felkeltette az érdeklődését.

   Akarta.

   A titkát, a félelmeit, a fájdalmait, hisz Sophie számára nagyon úgy tűnt, hogy a szöszke énekes és ő valahogy egyformák. Túl egyformák. Legalábbis lélekben. A lányt elképesztő módon érdekelte, hogy a fiú miért tűnik ennyire sebzettnek.

   Vajon mi lehet az ő története?

   Mosolyogva emlékezett vissza azokra az időkre, amikor a gondolataival játszott, miközben nézte az arcokat…

   Figyelte őket és elképzelte, hogy milyen lehet az életük, mi járhat a fejükbe, miért dühösek, szomorúak, miért nevetnek. Aztán belekerült abba a mocskos üzletbe, ahol árucikké vált és nem érdekelte többé senki. Rá kellett jönnie, hogy egyedül van, hogy róla nem talál ki senki, semmit, nem akarják elképzelni, hogy hogyan él vagy mit csinál, mert egyszerűen senkit nem érdekel.

   Szépen lassan kihalt belőle a vágy, hogy megismerjen másokat.

   És most ott volt tőle pár lépésnyire az-az égszínkék szemű, karcos hangú, magányosnak tűnő idegen, egy üveg Jack Danielst szorongatva, kissé szórakozottan kerülgetve a kiürült szórakozóhely padlóját ellepő, üres műanyag poharakat. Sophieban pedig ott volt a vágy, hogy megismerje a fiút. Még akkor is, ha utálta a bajuszos férfiakat…

   A baj az volt, hogy a hosszú évek alatt már azt is elfelejtette, hogyan is kell megszólalni magától. A munka persze más volt, ott kötelező volt kedvesnek lenni, érdeklődni, színlelni. De a való életben… Évek óta nem beszélt senkivel, nem voltak barátai, nem volt családja. Az egyetlen társa a macskája volt, aki otthon várta mindig, de az azért mégis más, mint egy emberrel kommunikálni. 

   A lány tanácstalanul rágcsálta az alsó ajkát, miközben azt figyelte, hogy hogyan tűnik el szépen lassan a fiú, hogyan siklik ki az ujjai közül, azért, mert képtelen megtalálni a megfelelő szót, azt, amivel fel tudná hívni magára a különleges lény figyelmét.

   Régen olyan könnyű volt. De már nem emlékezett arra, hogy akkoriban mivel indított.

   Hello? Szia? Ne haragudj?

   Egyáltalán beszél franciául? Vagy legalább angolul?

   Rajongónak nézné? Elfutna?

   Végül is elég szép kis bagázs jött össze miatta, tuti híres, biztos azt hinné, hogy akar tőle valamit. Aláírást mondjuk.

   Ismerte a hírességeket eléggé ahhoz, hogy tudja, ha megszólítja csak úgy, akkor nagy a valószínűsége annak, hogy a szőkeség halálra rémül és elrohan, vagy épp ellenkezőleg. Őrjöngve fog nekiesni.

   Megéri kockáztatni? Mi van, ha csak kiábrándító lesz? Mi van, ha nincs is benne semmi? Mi van, ha azért tűnik magányosnak, mert egy öntelt hólyag?

   Na és mi van, ha mégsem? Hagyná csak úgy elmenni, pusztán azért, mert gyáva?

   Nem, az lehetetlen.

   Abban a pillanatban, amint Sophie nagy lendülettel hátra dobta a haját, azzal a céllal, hogy itt az idő arra, hogy végre megszólaljon sikerült levernie a poharát. Voilá!

   A probléma egy csapásra megoldódott. Az énekes azonnal felkapta a fejét és a tekintete egyenesen az övébe mélyedt.

Letaglózta a lányt, az a kristálytisztának tűnő kékség, így megint csak sikerült nem figyelnie és sikeresen beletenyerelt az egyik szilánkba.

-         Basszus – csúszott ki a száján, amitől elszégyellte magát, de már késő volt. Abban azért mégiscsak biztos volt, hogy egy hellóval jobban járt volna és a fiú szemöldöke nem szaladt volna fel kérdőn, egészen a homlokáig.