12. Sophie

   Hirtelen újra egy tigris feküdt felette, akinek minden porcikájából sugárzott valami megfoghatatlan. Nem volt erőszakos, de ártatlan se. Férfi volt, de nem olyan, mint a többi. Sebezhetőnek tűnt és mégis erősnek. Erősebbnek, mint bárki, akit valaha ismert. A teste nyurga volt és vékony, mégis tökéletes, de az ereje nem innen származott. Nem a karizmaiból, amin szépen lassan végigsimított, hogy még közelebb húzza magához, nem a hátán megfeszülőekből, amin végül megpihentette a tenyerét. Az erő belőle áradt. A szeméből, az egyéniségéből. Szikla volt, aminek felszínét az idő ugyan tönkreteheti, elkoptathatja jég, eső és napfény, de ott belül, ott volt valami, ami talán a szemében lévő fájdalomból, talán az elveszettségéből, talán az ártatlanságából táplálkozott, de ettől a valamitől, Jonne egyszerűen elpusztíthatatlannak tűnt.

   Nem tudta, eldönteni, hogy küzdjön-e az érzés ellen, ami szépen lassan egyre jobban a hatalmába kerítette. Kívánta a férfit maga felett, el akart veszni benne, ölelni és csókolni szerette volna a végtelenségig. Meg akarta szüntetni az időt, megállítani a perceket és így maradni, míg világ a világ. Túl jó volt, ahhoz, hogy abbahagyja, hogy megálljt parancsoljon a felette lévő szőkeségnek, mégis az agya egy távoli zugában felcsendült a vészharang zaja. Nem teheti ezt a fiúval. Nem lehet ennyire undorító. Nem teheti azt, amit a szíve és a teste diktál, mert ez a srác többet érdemel annál, mint amit ő adni tud.

   De ahogy Jonne egyre gyengédebben és mégis tüzesebben csókolta, miközben az oldalát cirógatta, előtört belőle a nő, aki vágyott rá, az ölelésére, az erejére és a gyengédségére is. El akarta veszteni a fejét, odaadni magát neki, érezni akarta a meleg, puha bőrét az ujjai alatt és ajkait az ajkain.

   A két énje ádáz csatát vívott, de a kérdés gyorsan eldőlt, mikor Jonne elhúzódott tőle, majd mellé feküdt és az arcát eltakarta a tenyerével.

-         - Sajnálom, nem kellett volna – motyogta a tenyerébe. – Én nem vagyok ilyen. Nem akarlak kihasználni, de annyira… - suttogott tovább.

-        -  Hé, nézz rám, ha hozzám beszélsz – fordult most Sophie az oldalára, miközben finoman lefeszegette Jonne kezeit az arcáról.

-       -  Ne haragudj – nyögte kérlelően. – Nem ezért akartam, hogy maradj. Nem akarok lefeküdni veled – suttogott tovább, mire a lány elmosolyodott, hisz egyértelműen látta, hogy az ágyon fekvő csoda, kívánja. Nem is kicsit. – Oké, lebuktam. Kívánlak, de nem vagyok állat, aki az ösztöneinek él, de te gyönyörű vagy és én régóta – hadart tovább egészen addig, míg Sophie rá nem tette a mutatóujját a szájára, ezzel elhallgattatva.

-         - Pszt, legalább tudjuk, hogy nem a fiúkat szereted és impotens se vagy – nevetett fel, remélve, hogy ezzel elűzi Jonne zavarát. – Mit ne mondjak elég végletes vagy. Vagy meg se szólsz, vagy rád jön a szómenés – kuncogott tovább. – Nincs baj azzal, ha vannak vágyaid. Azzal se, ha kívánsz. A kérdés, hogy miért akartad, hogy maradjak, ha nem ezért? Mi volt a célod? – Feküdt mellé szorosan.

   Érezni akarta a testéből áradó meleget, az illatát, de nem akart erőszakos lenni. Azt akarta, hogy Jonne döntse el, hogyan tovább. Neki lényegében mindegy volt. Abban a pillanatban bármit megtett volna neki, önszántából, pusztán azért, hogy mellette lehessen. Nem bírta ki, hogy ne érjen hozzá, hisz nem csak Jonne kívánta őt, hanem ő is a férfit. Muszáj volt simogatnia a nyakát, feltérképezni a karját, ami az ágyon pihent és jól az eszébe vésni az arcvonásait, mert nem volt biztos abban se, hogy reggelig nézheti-e. Ettől a fiútól minden kitelt. Az is, hogy meggondolja magát és ahelyett, hogy leteperné, miután bevallotta, hogy akarja a testét, megkérné, hogy menjen inkább haza.