13. Jonne

-         Csak nem akartam egyedül maradni – felelte lassan, már-már szórakozottan, miközben a nő kezét figyelte, amely végig simított a karján, aztán pedig a nyakára vándorolt.

-         Miért? – Szemeibe nézett, ez nagyon jó kérdés volt.

   Hosszú percekig nem válaszolt. Ő maga sem tudta igazából a választ. Talán, mert már unta az egyedüllétet, talán mert elege volt abból a fájdalomból, ami a gyomrában görcsként követte mindenhova és lassan emésztette fel, ahogy egy apró lángocska, a rádobott összes hasábfát. Sophie közelsége különös mód megnyugtatta, elterelte a figyelmét és mintha a görcs is enyhült volna a testében, amely gyerekkora óta ott volt, s csak néha hagyott neki pár percnyi nyugalmat. Mióta Tina nem volt ez a pár perc is elmúlt, a színpad volt az egyetlen hely, ahol a szorongása feloldódott a fájdalomban, aztán mennyei érzésé fajult, ahogy kiadhatta magából. A hangjából, szavai által sugárzott ki az éterbe, egy órán át nem is önmaga volt, hanem egy létező ember.

   Megvonta a vállát. Éljen a testbeszéd, többre jelenleg úgy sem képes. Szégyellte magát kétségbeesett szavai miatt, melyeket egy teljesen idegen nőnek mondd. Sophie egy kósza fürtjével kezdett játszani, érintése nyomán bizsergett a bőre és melegség öntötte el. Ha így folytatja, elfelejti mennyire is nem állat és mennyire nem csak a teste kell neki, az egyszer biztos.

   Olyan dolgokat ébresztgetett benne, amiknek a létezéséről nem is tudott: például ösztönös férfi vágyat.

-         Úgy látszik megint megkukultál – nevetett fel csendesen, édesen, ujjai visszacsúsztak a nyakára.

   Lassan megfogta a kezét, aztán maguk elé rakta, sajátját rajta nyugtatva.

-         Nehéz így gondolkodni, vagy másra gondolni – mormolta maga elé. – Mi a kedvenc kajád?

   Sophie felvonta a szemöldökét, aztán elmosolyodott. – A csiga – felelte vidáman. Felvonta a szemöldökét, eddig csak helyi legendának tartotta, hogy a franciák szeretik a csigát. – Csak vicceltem – kuncogott újra. – Ti külföldiek, mindent elhisztek.

-         Naiv vagyok.

   A szürkés szemek vidáman pillantottak rá. Lassan felemelte a kezét, elsimított egy rakoncátlan tincset a nő arcából, de nem ért hozzá a bőréhez. Félt, hogy akkor megint az uralma alá keríti, és végül nem parancsol megálljt magának, újra ráfordul, s addig csókolja, ameddig csak képes rá, felfedezve testének minden apró zugát. Attól is tartott, hogy ha megérinti, hirtelen elfoszlik a szemei előtt, mert az egész nem több egy részeg álomnál.

   Kint hangos zene csendült fel, ezek szerint a buli egyre jobban beindul. Szerencse, hogy az ajtót kulcsra zárta, kinézte a többiekből, hogy egyszerűen berontanak, valóban letesztelve mit csinálnak.

-         Miért növesztetted ezt a bajszot? – kérdezte a nő, újra felemelte a kezét, de most az arcát cirógatta kedvesen.

-         Szerintem jól áll.

-         Szörnyű – Sophie szavaiban semmi bántó nem volt, szórakozottan végig simított az ajkán, aztán a bajszán.

-         Leborotváljam? – Ha azt mondja ebben a pillanatban, hogy ugorjon egy kútba, valószínűleg azt is megteszi, csak hogy tetsszen neki.

-         Nem foglak megkérni ilyenre – ujjai átkúsztak újra a nyakára, szemeivel viszont az ajkát figyelte, mint aki vágyik rá, hogy újra megcsókolja.

   A gondolatai újra kezdtek teljesen más irányt venni, ahogy átért a karjára, aztán a derekára. Direkt incselkedik vele? Alapvetően feszülté tette a helyzet, hogy ketten vannak a szobában, de játszadozása tovább feszítette tűréshatárát. Lehet, hogy szégyenlős és egy szánalmas nyuszi, de attól még férfi.

   Hangos dörömbölés törte meg az intimpillanatot és állította meg őt abban, hogy újra megmozduljon akaratán kívül.

-         Meguntad már a tesztelést, drágám? Ha akarsz, átjöhetsz hozzánk, ha Jonnenak nem sikerült kielégítenie. Megmondtuk…

-         Húzz el – vágott a szavába. Maga mögé nyúlt, az első dolog, ami a kezébe akadt egy teljes smink szett volt, azt vágta az ajtóhoz, hogy szavait megerősítse.

   Röhögés hallatszódott, de aztán Hata távozott az ajtó elől. Vajon hallgatózott is? Felült, majd beletúrt kócos hajába, ezeknek az sem lenne elég, ha egy vagonnyi nővel dugna. Egyszerre.

-         Soha nem szállnak le rólad? – kérdezte a nő, hátára fordulva.

-         Valószínűleg. Nagyon fárasztóak tudnak lenni, bár gondolom, azért csinálják – vonta meg a vállát beletörődően.

   Hirtelen felállt és átment a külön fürdőszobába. Egy dobozzal ment vissza az ágyhoz, teljesen elfelejtkezett Sophie sérüléséről, amit megígért, hogy ellát. Visszaült mellé, kezét az ölébe vette, levette róla a rögtönzött kötést, ennyivel tartozott neki, miután volt annyira kedves, hogy itt maradt vele, nem beszélve arról, hogy piszkálódó barátaival is felvette a harcot.