7. Jonne

   A szürkéskék szemekbe nézett, melyek most egészen sötétnek tűntek a félhomályban. Nézte a nőt, de nem látott belőle semmit, arcát merő kétségbeesés uralta, tekintette zárt volt és kiismerhetetlen. Egy apró szikra vezette utána, ez a szikra miatt volt bátorsága megragadni egyáltalán a csuklóját (és persze a nem elhanyagolható alkoholmennyiség miatt). Ez az szikra, amilyen apró volt, annyira erős is. Elengedte a nőt, amikor az lenézett a kezére. Kissé elszégyellte magát, főleg mert úgy rárontott a szavaival.

-         Mi a baj? – kérdezte barátságos mosollyal, hogy némileg csillapítsa a perc feszültségét.

-         Semmi – nézett el az utca irányába Sophie idegesen megnyalva az ajkát.

   Igen, az emberek akkor szokták menekülőre fogni, ha igazából semmi bajuk nincs. Ez teljesen természetes és mindennapos.

-         Akkor tovább jöttél volna velünk – felelte tárgyilagosan. – Nem fogunk megerőszakolni, ha esetleg ettől tartasz.

   Sophie hirtelen elnevette magát és visszafordult felé. Tetszett neki a nevetése, ő is elmosolyodott, bár nem értette mit tart olyan viccesnek a nő, a helyébe komolyan félt volna ettől a fenyegetéstől, hiszen gyönyörű volt, ráadásul a többiek igencsak ráindultak, amit finoman elutasított. Ebből jutott arra a következtetésre, hogy azért rémült meg, mert nem akart lefeküdni egyikükkel sem.

-         Meg kell etetnem a macskám – nyugodott meg kicsit Sophie, arcán már nem látszott az a nyílt rémület, ami az előbb eltorzította szépséges vonásait és zavara is csillapodott.

-         Egy macska ki bír még pár órát, maradj – mondta csendesen.

   Azt akarta, hogy maradjon. Legalább még egy kicsit, pár órát, félt saját magányától és nem akart végleg elveszni benne. A whisky mélyre lökte saját maga ásta gödrében, de a nőnek sikerült elérnie, hogy ne süllyedjen végleg bele.

-         Szeretnéd, ha maradnék? – kérdezett rá nyíltan Sophie.

   Válaszként aprót bólintott, mire a nő lustán elmosolyodott, ami egyszerre volt kihívó és ártatlan, ami teljesen zavarba hozta.

-         Miért?

   Ha most megvonja a vállát, azt vajon elfogadja válaszként?

   Megpróbálkozik vele. Vállat vont.

-         Testbeszéddel szoktál kommunikálni? – csúfolódott halkan, de kacéran, amitől teljesen más értelmet nyert a kérdése.

   Érezte, hogy elvörösödik, mint egy hülye gyerek. Meglehet, szívesen kommunikálna vele testbeszéddel, tökéletesen eltudta képzelni a hotel franciaágyán a párnák és takarók között, de a fantáziálással itt le is állt. Mennyi az esélye, hogy a testbeszéd alatt mindketten ugyanazt értették? Semmi.

-         Néha meg szoktam szólalni – köszörülte meg a torkát, hangja azonban így is túlságosan rekedt volt.

   Néha azért irigyelte a többieket, akik olyan könnyedén kezelték a nőket, mintha árucikkek lennének, akik egyszerűen járnak. Neki nem ment olyan könnyen a közvetlenség és a barátkozás, mindig is túlságosan zavarba jött, amitől persze elszégyellte magát. Ördögi kör, ráadásul másokkal ellentétben, az ő gátlásait az alkohol nem oldotta fel annyira.

-         Ennek igazán örülök, már azt hittem elnémultál teljesen.

-         Hűvös van, menjünk be – ajánlotta újra Sophinek, hátha most el is fogadja a lehetőséget. – Egy nappalink van, de külön hálónk – mondta, de ő maga se nagyon értette, hogy miért.

   Sophie összevonta a szemöldökét, miközben követte befele az elegáns hotelbe. Ha te magad sem érted mit miért mondasz, akkor mástól se várd, hogy megértse – gratulált magának. Remélte ezt nem fogja célzásnak venni a nő. Beszálltak a liftbe, közben pedig próbálta összeszedni széthulló gondolatait. A benne élővé vált sötétséget teljesen megzavarta Sophie közelsége, még több zűrzavart szabadítva fel.

   Az egyetlen dolog, amiben bízott, hogy a többiek még nem vonultak el a lányokkal, nem sok kedve volt kettesben maradni a nővel. Ha már kettesben maradnak, akkor valamit csinálniuk kell, és ha valamit csinálniuk kell, az egyértelmű, hogy mit jelent, ha egy nőről és egy férfiról van szó. Előre stresszelte a helyzet, pedig ő kérte meg, hogy eljöjjön velük. Arra is, hogy maradjon. Csak hát, soha nem feküdtek neki jól az egyéjszakás dolgok. Főleg nem a kezdeményezés, azzal kimondottan hadilábon állt.

-         Van barátnőd?

-         Tessék? – fordult zavartan a másik felé, annyira a saját gondolataiba mélyedt, hogy nem is értette a kérdést.

-         Van barátnőd? – vonta fel sötét szemöldökét Sophie.

-         Van, mármint már nincs – rázta meg a fejét. – Itt kiszállunk – lépett ki a liftből a másodikon.

   Végig ment a folyóson a nő mellett, lépést tartva vele. Gyorsan dobogott a szíve, mintha már egyenesen az ágyába kísérné. Le kellett hunynia a szemét, nagyon le kéne szállnia erről az ágy témáról, mert csak magát hergeli vele. Sophie nem olyannak tűnt, aki befekszik vele a párnák és takarók közé, csak mert zenekar énekese.

   Ugye, normálisak lesznek a barátai? Látta, hogyan nézz rá mindegyikük, mintha egy fincsi csemege volna, amit alaposan megrágnának. Benyitott a szobába, az egyetlen dolog, amiért nem fordult ki azonnal, az az volt, hogy a nőt előre engedte.