8. Sophie

   A szoba üres volt. Mintha mindenkit a föld nyelt volna el. Jonne tanácstalanul vakargatta a fejét a nő mellett, miközben Sophie körbenézett. Nem csak a nappaliban nem volt senki, a hálószobák is üresnek bizonyultak.

-         Szép szoba – mosolygott fel a fiúra, aki tétován csukta be maga után az ajtót.

-         Kicsit kupi van – rugdosott arrébb két levetett trikót, ami a padlón hevert. – Ezek meg hova lettek? – Kérdezte a fiú, majd az alsó ajkába harapott, mint akinek nehezére esik kettesben maradnia egy lánnyal. Mint aki még…

-         Ó. Te szűz vagy? – Csúszott ki Sophie száján, mire Jonne szemei elkerekedtek, a száját is eltátotta hirtelen, majd becsukta. A hófehér arca szépen lassan ismét paradicsom piros színűre váltott, majd végül nagyot nyelt.

-         Nem, nem vagyok az – csóválta meg a fejét, mire Sophie szemöldöke a homlokáig szaladt.

   Egyszerűen nem talált más magyarázatot arra, hogy ez a férfi itt mellette ennyire gyámoltalan, ilyen csendes. Nem értette, hogy miért nem az-az első dolga, hogy rávesse magát egy üres hotelszobában. Lehetetlen, hogy valaki ennyire ártatlan és félénk legyen. Mint egy angyal, akit az égből dobtak le. Sophie kezdte magát rosszul érezni. A fiú teljesen összezavarta, sosem találkozott még hozzá hasonlóval.

-         Miért te az vagy? – Kérdezte meg Jonne pár perc csend után, mire önkéntelenül is kibukott belőle a nevetés.

   Képtelen volt abbahagyni, még a könnye is kicsordult, a hála pedig eziránt az ismeretlen kékszemű idegen iránt újra elöntötte. Hát ennyire nem látja a fától az erdőt? Hogy lehet ilyen naiv? De a legjobban, az lepte meg, hogy a fiú ma már másodszorra meg tudta nevettetni, pedig azt hitte már réges -régen elfelejtette, hogyan kell.

-         Hülyeséget kérdeztem. Persze, hogy nem vagy az. Gyönyörű vagy, tutira kapkodnak utánad – túrt a férfi a hajába, miközben bocsánatkérően mosolygott rá.

   Sophie érezte, hogy ostobának érzi magát, de ő biztos volt abban, hogy egy ilyen srác nem lehet az, kicsit ugyan zavart és naiv, de ostobának nem ostoba.

-         Hé nyugi. Nincs semmi baj. Tényleg nem vagyok az, de egy főnyeremény se, szóval nem, abszolút nem kapkodnak utánam – mosolygott őszintén rá. – Úgy tűnik kettesben maradtunk – jelentette be halkan, miközben két neonszínű inget arrább téve helyet foglalt a kanapén, Jonne pedig ismét zavarba jött. – Mindig ilyen vagy? – Kérdezte a lány halkan.

   Nem akart ráijeszteni, nem akart rosszat tenni. Igazából fogalma sem volt arról, hogy mit is keres abban a szobában, miért nem ment haza és miért nem sétál el az előbb. Kicsit talán ő is megzavarodott.

-         Milyen? – Köszörülte meg a fiú a torkát, miközben kétségbeesetten toporgott tőle pár lépésnyire.

-         Mint a nyuszik – nevetett fel a lány.

   Igazán mulatságosnak találta, hogy ebben a romlott, mocskos világban, amit a férfiak uralnak, talált valakit, aki mégis olyan félénk és sebezhető, hím létére, akár egy gyerek. Ártatlan és édes. Vonzotta, talán mert ő túlságosan is jól ismerte a mocskot és igazi felüdülés volt egy ilyen férfival találkoznia.

-         Nem vagyok nyuszi – kérte ki magának Jonne azonnal.

-         Ó hát persze – nevetett fel a lány ismét. – Oké, ha leülsz végre, miután megkínáltál egy pohár vízzel elhiszem, hogy nem vagy nyúl – kacsintott rá, mire Jonne ismét pirulni kezdett.

-         Vízzel? – Fintorodott el a fiú. – Igyál whiskyt, vagy sört, vagy vodkát, de talán – nyitotta ki a bárszekrényt – igen, van bor is – mosolyodott el.

-         A víz tökéletesen megfelel – tette keresztbe a lábait kecsesen, mire a fiú tekintete végigszaladt a formás combokon.

-         Egy finn férfi társaságában egy nő sem ihat vizet – emelte végül az arcára a szemeit Jonne.

-         Ó. Oké, akkor sört szeretnék – rántott vállat.

   Nem akart részeg lenni, hozzászokott, hogy egy férfi társaságában mindig magánál kell lennie, még akkor is, ha sokkal könnyebb lenne, ha teljesen eszméletlenül kellene elviselnie őket. Persze az otthonában a négy fal között már más volt a helyzet, de ez a helyzet, túl ismerős volt neki. Egy személytelen szállodai szobában kettesben egy férfival, akit nem is ismer. Jonne viszont más volt, mint a többi, ezt már az első perctől érezte, amint meglátta. És most is, ahogy felállt, kinyitott egy Heineken-es üveget, majd lassan elé sétált és olyan finoman adta a kezébe, olyan gyengéden, mintha csak egy gyenge szárú, törékeny virágot adott volna át neki. Az ujjaik csak egyetlen másodperc elejéig értek egymáshoz, a szikrák a nő testében mégis felpattantak. Ijedten nézett fel a fiúra, aki szintén zavartan pislogott le rá, majd hirtelen zsebre dugta a kezét.

-         Nem ülsz le? – Kérdezte Sophie halkan, mire a fiú mellé telepedett, ezzel még furcsább érzéseket váltva ki belőle.

   Ahogy egymás szemébe néztek, a lány ismét azt érezte, hogy meg akarja csókolni. Képtelen volt parancsolni a kezének. Meg akarta érinteni, bele akart túrni, a kócos, szőke, selymesnek tűnő tincsekbe és érezni akarta az ajkait az ajkain. Az ujjai maguktól simították végig a férfi nyakát, majd szépen lassan felkúsztak az arcára. A bőre puha volt és meleg, az illata elbódította. Ő aki, mindig ura volt a cselekedeteinek, hirtelen elvesztette az irányítást és nem volt semmi, ami megállíthatta volna. Akarta azt a csókot, még akkor is, ha tudta, az lesz az első és az utolsó, ami elcsattan kettejük között.