3. Jonne

   A No one can save me tonight-tal indítottak a koncerten. Szerette ezt a számot, s miközben énekelte, elképzelte, hogy őt sem lehet megmenteni, főleg nem ma este a totális lerészegedéstől. Vigyázott rá, hogy a koncertig elég józan maradjon, de tudta, hogy utána nem lesz, ami megállítsa. Antti, Snack és Hata egész úton szívatták, még a hotelben is sikerült beszólniuk neki finnül, hogy rá ne vesse magát az édes kis hordárra, aki a cuccokat segített felvinni a második emeletre.

   A srác semmit nem értett az idegen szavakból, ő viszont igen és nem bírta ki, hogy ne piruljon el zavarában, amitől persze a srác is zavarba jött. Idegesítőek. Tudta, hogy elég lenne felszednie egy rajongóját és elvinnie a szobájába – de egyáltalán, az égadta világon semmi kedve nem volt az egészhez. Egyébként se lenne bátorsága hozzá, ha egy lány nyíltan flörtöl vele, zavarba jön, és úgy viselkedik, mint valami szerencsétlen nyuszi.

   Miért van, hogy a színpadon erősnek és sebezhetetlennek érzi magát, de ahogy lelép a porondról és kialszanak a fények, kétségbeesetté és elveszetté válik?

   Emlékezett az első koncertjére; az első pillanattól kezdve, hogy feltette a lábát a színpadra, dobbant egyet a szíve, testében lágy bizsergés áradt szét és tudta, bizonyosan tudta, hogy itt van a helye. Egyszerűen ide született. Pillanatnyi kétsége sem volt.

   Since you have been gone – következett. Adni akart ezeknek az embereknek, akik ide jöttek meghallgatni őt. Nekik akarta adni az érzést, a dalszövegek csak közegek, a szívet ő adja hozzájuk. Ez nem egy csalódott szerelmes dalt volt, ahogy mindenki gondolta, a gyermekkoráról szólt, a szenvedélyről, hogy adjon, ha már ő semmit nem kapott. Ki akarta énekelni a szívét, felolvadni a közegben, a rajongok vele énekeltek, élvezettel tomboltak, ami többet jelentett neki minden dicsérő szónál vagy áhítattal elmondott szónál.

   A szám után beletúrt szőke hajába, megigazította fülbevalóját.

-         Jó estét Párizs, örülünk, hogy itt lehetünk – köszöntötte az embereket.

   Bólintott Hatanak, mire belekezdett a következő számban. A színpadon kívül egy senki, de itt, itt csak ő van és embernek érzi magát, egy lélegző, létező lénynek. Értük van itt ez a rengeteg ember, szeretik őt – ez valahogy nagyot lendített az állapotán, a szám közben Anttihoz ment, aki rögtön értette mit akar, rögtönzött puszit váltottak a show kedvéért.

   Belekortyolt a whiskyjébe, ami a dobnál volt, a következő pillanatban pedig a színpad szélénél állt. Úgy érezte képes rá, hogy kiénekelje magából minden fájdalmát és csalódottságát, pörgött, néha átengedte a mikrofont a rajongóknak, folytassák ők a számot, a következő percben pedig már ugrált vagy tapsolt.

   Nem tudta pontosan, honnan van ennyi ereje, de ott dobolt az ereiben, lecsapott az érzékeire és szenvedélyesen vágtázott végig minden porcikáján.

   Aztán a varázslatnak vége lett. Kialudtak a fények, elköszönt a közönségtől, lejátszották az utolsó számot és még plusz kettőt a jó hangulat miatt. Az öltöző felé sétált, semmi másra nem vágyott, mint egy alapos fürdésre és még több whiskyre. Sivár volt a folyosó, de a falak még sivárabbak, ahogy az emberek arcai üresek és tünékenyek. Másodpercek alatt egy senki lett, minden kérdés vagy átvezetés nélkül.

   És a rossz még hátra volt; ki kell mennie az emberek közé, beszélnie velük, autogramokat osztogatni és képeket csinálni velük. Ezt a részét nagyon nem szerette a koncerteknek: a legszívesebben elbújt volna egy üveg whiskyvel, ehelyett viszont közvetlenül kell viselkednie másokkal.

-         Na, láttam pár aranyos fiút – ölelte át a vállát Antti. – Igazán cukik voltak, tuti bármelyik benne lenne a dologba.

-         Milyen dologba? – vonta össze értetlenül a szemöldökét a férfira nézve. Már a vigyorából tudta, hogy következő szavai miatt ő fogja végül elszégyellni magát.

-         Hát egy kis digi-dugiba vagy szipi-szopiba – várt egy hatalmasat a vállára, azzal elhúzódott tőle röhögve.

   Te jó ég! Hogy lehet ennyire fárasztó egy ember? Lehunyta egy másodpercre a szemét. Meghúzta a whiskys üveget, ma egy kis kikapcsolódásra vágyott, elég régóta utazgattak ide-oda, hogy legalább pár órás pihenőt kaphasson. A végén még idegösszeroppanást kap, tudta, hogy a többiek ezért idegesítik, próbálják rávenni, hogy velük nevessen, velük foglalkozzon és ne saját kis hülyeségeire gondoljon. Ráadásul, ha valaki folyamatosan utazik és nem egy kretén, akkor hamar belebolondulhat az egészbe.

-         Nekem a szöszi tetszett a második sorban – szólalt meg Hata jókedvűen. – Kicsit ugyan lányos pofija volt, de ez csak jó, heteronak érezhetted magad mellette.

-         Férfi kell neki, nem kisfiú – szólalt meg Snack cinikusan.

   Magában felnyögött, ledobta magát az öltözőben egy székre és tovább kortyolgatta a piáját. Egyre kevesebb volt a Jack Danielsben, több mint a felét megitta, ami azt jelenti, hogy hamarosan tökéletesen fogja érezni magát az alkohol mámor ködös tudatállapotában. Tina gyűlölte, ha iszik, de most már nem volt a barátnője, hogy emiatt rosszul érezze magát. Egyébként is, Tina mindent utált, főképp azt, amit csinált.

   Fürdés, emberek, hotel. Erre kell gondolnia, nem pedig a múlt fájdalmaira.

   Nem mehetne csak úgy vissza a hotelba? Nem akart emberekkel találkozni. Képtelen rá, képtelen még egy autogramot kiosztani. A tükörben saját arcát figyelte, már pedig, ha kell, erőszakkal kényszeríti saját magát, hogy kimenjen, mosolyogjon és beszélgessen a rajongóival.

   Felkelt a székről, nem zárkózhat teljesen magába, mert végül ő sem fogja tudni hol van az a bizonyos exit – felirat. Nagy levegő, újabb korty whisky, mosoly. Nem is olyan nehéz mosolyogni, ugye? – kérdezte magától, vidámságot erőltetve kizsigerelt részeibe. A tükörbe nézett, a többiek mögötte nevettek valamin. Nem nehéz, csak túlságosan kétszínű.

   Nem baj, a whisky minden helyzetet képes megoldani.