6. Sophie

   A fiúk túlzott közvetlenség, kicsit frusztrálóan hatott rá. Nem értette, hogy hogyan lehetnek bizonyos emberek ilyen barátságosak, ennyire könnyedek. Be sem állt a szájuk, csak mondták és mondták és mondták a magukét.

   Nem tudott figyelni rájuk. A szorosan mellette haladó szőkeség lekötötte a figyelmét. Érdekes, ő volt a frontember és mégse szólt egy szót se. Úgy tűnt a whiskysüveg mindennél jobban lefoglalja.

   Bezzeg Hata és Antti. Vajon feltűnt nekik, hogy mennyiszer érnek hozzá? Ösztönösen teszik? És azt észrevették, hogy nem bírja elviselni az érintésüket?

-         Hogy lehet, hogy egy ilyen szép lány, egyedül járja a párizsi éjszakát? – Fordult felé hirtelen a raszta hajú gitáros.

-         Nem vagyok egyedül – suttogta Sophie, miközben a férfi térdére csúszó kezét visszahelyezte az ülésre.

   Nem akarta, hogy megérintse, nem bírta elviselni. Túl sokan értek már hozzá, ahhoz, hogy egy ilyen könnyednek tűnő mozdulatba, ne képzeljen többet. Nem magával az érintéssel volt baja, hanem sokkal inkább azzal, hogy az érintés, minden férfitól, egy idő után más töltetet kapott. Nem elégedtek meg csak egy lágy simogatással. Marni akartak. Birtokolni. Jelölni. Nem volt ehhez kedve. Talán hülye ötlet volt elindulni ezekkel az ismeretlenekkel, akik minden bizonnyal a velük lévő lányokkal nem filozofálni akartak az élet nagy dolgairól az éjszaka folyamán. De ő? Ő mit akart? Fogalma sem volt róla.

-         Éles az eszed, de most komolyan… Hol vannak a barátaid? A barátod? – Faggatózott tovább Antti.

-         Nincsenek barátaim, se barátom – mosolyodott el.

   Egy barát nem kifejezetten értékelné, hogy munkamániás. És azt sem, hogy ez a munka másabb, mint a többi, de a feltételezés mégis mosolyt csalt az arcára. Csak elképzelte, hogy elmondja a lehetséges barátjelöltnek, miből is él, az pedig hanyatt homlok, ezer szitkot szórva rohannak el tőle. És ha ők megtudnák? Vicces lenne, de talán még ajánlatot is tennének. Talán Jonne lenne az első és akkor sikerülne tökéletesen kiábrándulnia, a csendes, ám érdekes fiúból, aki eddig még csak rá se nézett. Ettől csak még inkább érdeklődött a fiú iránt, hisz a férfiak nagy többsége, általában képtelen volt levenni a szemét a testéről. Hol a melleit bámulták meg, hol a lábait, de volt olyan is, hogy csak úgy egészében nézték; mint egy darab húst a hentesnél. Utálta azt az érzést és most, hogy végre valaki nem ezt tette, elöntötte a hála. Nem érezte magát árucikknek, csak egy lánynak, aki egy buszon ült, egy rakás részeg rock sztárral.

-         Hogy-hogy nincsenek barátaid? – Pillantott rá Jonne. A kék szemekben lévő döbbenettel vegyes kíváncsiság megint csak megmosolyogtatta.

-         A munkám a barátom – suttogta válaszul.

-         Miért mit dolgozol? – Jött egy távoli pontról a kérdés Jaytől.

-         Üzleteket kötök – adta meg a diplomatikus választ, ami cseppet sem volt hazugság, de mégis oly távol állt az igazságtól. – De van egy macskám – vont vállat nevetve.

   Igazság szerint szánalmasan hangzott kimondva. Nem akarta tudni mit gondolhatnak róla és azt se, hogy Jonne miért bámulta úgy, mintha hat feje lenne egy teljes másodpercen át, majd miért fordította el a fejét olyan zavartan, mintha egy rosszaságon kapott kisfiú lett volna. De nem is volt túl sok ideje ezeken gondolkodni. A busz megállt, az ajtó kinyílt és abban a pillanatban mindenki el is tűnt. Követte őket, de a hotel bejáratánál megtorpant. Nem kellett volna ott lennie, pontosan tudta. Mi értelme volt? Minek? Haza kellett mennie.

-         Valami baj van? – Kérdezte Jonne mögüle, mire ijedten fordult sarkon. Túl közel volt hozzá a férfi, a bőre illatát is megérezte, ami azonnal felkeltette az érzékeit, amik olyan régóta szunyókáltak csendesen.

   Muszáj volt távolabb lépnie tőle, még azelőtt, hogy… Megcsókolta volna. Nevetséges. De akarta azt a csókot. Egy csókot és semmi többet.

-         Sajnálom – suttogta zavartan. Nem tehette meg. Egy taxi haladt el az úton, ő pedig gondolkodás nélkül intette le.

-         Hé állj meg! Jonne lehet, hogy elüldözött, de mi majd megvigasztalunk! Tudod, ő a fiúkat szereti, de… - kiabált utána Hata, de nem foglalkozott vele, meg se akarta hallani a mondat többi részét.

   Ha valamihez, hát ahhoz aztán volt szeme, hogy tudja, ki vonzódik a saját neméhez és ki nem. Jonne pedig határozottan heteroszexuális volt, erre a nyakát is rá merte volna tenni. És talán pont ezért kellett minél gyorsabban eltűnnie a közeléből, még mielőtt még kíváncsibb lesz rá. Mielőtt olyan dolgokat is felébreszt benne a szőke angyalarcú, magányos szépség, amiket ezer éve elzárt magában. A csók utáni vágyát már sikerült. Több volt ez is, mint sok.

-         Hova mész? – Kapta el valaki a csuklóját hirtelen. – Nem vagyok meleg. Megbántottalak? Mi a baj? – Kezdett el a szőkeség faggatózni, kissé talán kétségbeesettben, mint kellett volna. Mintha azt akarta volna, hogy ne menjen el. Hogy maradjon vele…. vagy ezt csak ő képzelte?