16. Sophie

   Sophie szárazon nevetett fel, amint a fiú után becsukódott a fürdőszoba ajtaja. Hát erről ennyit… Meglátta benne a dögöt és elmenekült. Jól tette. Mégis fájt neki az egyértelmű visszautasítás.

   De min is csodálkozott? Jonne túl normális és rendes volt hozzá képest. Egy ilyen férfi, nem akarhat tőle semmit. Hirtelen sírni támadt kedve, de ezer éve nem hullatott könnyeket, azt sem tudta, hogy kezdjen neki. Képtelen volt egyetlen kósza könnycseppet is elmorzsolni, még úgy sem, hogy a szíve egyre jobban összefacsarodott és úgy megsajdult, mint még soha.

   Mit is képzelt? Hogy ez ártatlan, tehetséges, okos és érzékeny fiú, majd… Majd mit fog tenni? Nevetséges. Szánalmas. Annyira akarta, hogy végre valaki csak úgy átölelje és szeresse egy kicsit. Vagy legalábbis azt hazudja, hogy szereti, de ehhez nem volt méltó. Nem volt méltó a szeretetre, sőt még az illúziójára sem. Nem volt méltó arra, hogy valaki akarja, még ha csak egy éjszakán át is.

   Nem érezte magát jól az ágyon, a férfi holmija közt ücsörögve, így felállt és átsétált az egyetlen fotelhez, amin a táskája pihent. Nem érdekelte semmi, rá akart gyújtani. Jonne maximum kidobja, mert telefüstölte a szobáját, nem nagy ügy. Talán amúgy is jobb lenne, ha elmenne. Egyértelmű, hogy a fiú nem akarja őt. Mit tehetne ellene? Semmit. A csáberő nem hat. A teste nem elég. Mása pedig nincs. Lekattintotta a villanyt és leült a felszabadult helyre. Csak bámulta a füstöt, ami szépen szétoszlott a szobában, miközben újra és újra felnevetett kínjában. Magát nevette ki. Nem is értette mit gondolt, mikor rámászott a férfira. Ő ilyet sosem tett magától, pusztán az ösztöneit követve. Most se kellett volna. A pillanatnyi áramszünet az agyában, hibák tömkelegét vonta magával, hisz miközben csókolta azt képzelte, hogy Jonne a szőke herceg, aki ugyan nem fehér lóval, hanem egy böhömnagy turnébusszal közlekedik, de mégis ő az, aki eljött érte, hogy megmentse.

   De ez is hülyeség. Őt nem menthette meg senki. Nem is akarta, hogy megmentsék. Szerette az életét, nem akart semmin változtatni, de a gondolat mégis szöget ütött a fejében. Mi van, ha valaki majd egyszer jön és elrabolja a szívét? Azért az emberért képes lenne feladni mindent?

   Nem. Túlságosan szerette a pénzt hozzá. Más munkával sose keresett volna ennyit. Élősködni valakin, megint csak nem volt az ő asztala, ahogy szerelmesnek lenni se, de mégis kíváncsi volt arra, hogy vajon milyen lehet valakit tiszta szívből őrülten imádni.

   Az ajtó újra kinyílt. Hallotta, ahogy Jonne nagyot sóhajt. Lemondónak, csalódottnak tűnt, ahogy az üres ágyat nézte a fürdőből kiáramló gyér fényben, aztán ahogy újra mélyen beszívta a levegőt, feltűnt neki a füstszag. Csak egy másodpercig tartott, amíg észrevette, hova is tűnt.

-         Nem mentél el – suttogta meglepődve.

-         Nem. De ne aggódj, nem zavarlak tovább. Csak azt tanították, hogy ronda dolog köszönés nélkül távozni – mosolyodott el Sophie keserűen.

-         Nem zavarsz – csóválta meg a fejét.

-         Ó hát persze – húzta el a lány a száját. – Hagyjuk ezt abba oké? Elszívom, kezet fogunk és örökre búcsút intünk egymásnak – slukkolt mélyen a cigarettába, majd felállt, a táskáját a hóna alá csapta, aztán elgondolkodva nézett a kezében égő cigarettára. – Tudod mit? Nem is kell megvárni, míg elszívom. Felesleges. Sok sikert Jonne. Örülök, hogy találkoztunk – mosolygott rá erőltetetten.

   Akart adni neki még egy búcsúcsókot, de nem kockáztatott meg még egy kegyetlen visszautasítást. Így is komoly csorbát ejtett a szőkeség az önbecsülésén, nem volt szüksége további sebekre. Nem ment hozzá közel, inkább az ajtó felé hátrált. A fiú dühösnek tűnt, aminek nem értette az okát, de már nem is számított neki. Elfordította a kulcsot a zárban, majd az ujjai a kilincsre fonódtak.

-         Remélem, megtalálod a boldogságod – suttogta utoljára őszintén.

   Tényleg nem kívánt mást a fiúnak, csak azt, hogy legyen nagyon boldog, csodálatos élete, hogy a szemeiben lévő elveszettséget és magányt űzze el valaki messzire. A tokát gombóc fojtogatta. Tudta, hogy itt az idő. Ennyi járt neki, mennie kell. De túl nehéz volt lenyomni a kilincset és hátat fordítani neki örökre. Mégis megfordult, hogy elinduljon haza, az üres lakásba, ahol csak a macskája várta és a mókuskerék. Várt még egy másodpercet, várta, hogy Jonne legalább annyit mondjon neki ég veled, de nem hallott semmi neszt maga mögött.

   Tehát nem csak a fiúra, a búcsújára sem volt méltó.