-
Nem fura, minden éjjel máshol aludni? – Kérdezte halkan, miközben azt
figyelte, hogy a hosszú puha ujjak, hogyan érintik a kezét.
-
Megszoktam – rántott vállat Jonne, de volt valami a hangjában, amire
Sophie azonnal felfigyelt.
Nem tudta
meddig mehet el, hisz éppen csak kezdett előtte megnyílni a srác, nem akarta
azonnal visszazavarni a csigaházába. Hiába érdekelte, úgy döntött, jobb, ha
semleges témánál maradnak, még akkor is, ha úgy érezte Jonne cseppet sem
semleges a számára.
-
Ha nem zenész lennél mit csinálnál? – Nézett rá, oldalra biccentett
fejjel, mire a fiú elmosolyodott és nagyon komolyan a szemébe nézett.
-
Akkor már valószínűleg rég felkötöttem volna magam – suttogta, mire a
lány elborzadt attól, hogy ez a csoda itt előtte ilyet ejt ki a száján.
Vétek
lenne, óriási vétek, ha megtagadná magát és azt a sok-sok értéket, ami benne
van a többi nyomorulttól, azzal, hogy önkezével vet véget az életének. Nem
merte megkérdezni miért tenne ilyet. Inkább nem akarta tudni, hogy mi
késztethetné rá.
-
Inkább ne mondj ilyeneket – suttogta lehajtott fejjel.
Érzékeny
volt a témára. Nem azért, mert bárkit is ismert volna valaha, aki öngyilkos
lett, egyszerűen csak szerette az életet, a halál pedig túl szürreális volt,
ahhoz, hogy foglalkozzon vele.
-
És te milyen üzleteket kötsz? – Kérdezte Jonne halkan.
Helyben
voltak. Erre mit tud válaszolni az ember lánya? Nem akarta elmondani, mivel
foglalkozik, így hát úgy döntött, próbál kitérni a válaszadás elől.
-
Semmi érdekeset. Csak üzlet. Sima adok-kapok - rántott vállat ő is, de
Jonne szemeiben meglátta a kíváncsiságot.
-
Na de mégis? Mit adsz el? – tett fel egy újabb kérdést.
-
Bőrt – suttogta. Azt inkább nem tette hozzá, hogy a saját bőrét.
-
Szóval a kabát a saját terméked? – Mosolyodott el a szőkeség kedvesen.
-
Nem, a kabát nem – nevetett fel a lány.
Szórakoztatta milyen könnyű volt félrevezetni. Eszébe se jutott a
fiúnak, hogy egészen más áruról van szó. Ő kapásból a kabátra és a ruhákra
asszociált. Sophienak pedig esze ágában sem volt felvilágosítani arról, hogy
mit is ad el.
-
Érdekes lehet – kötötte meg a fehér gézt a kezén.
-
Nem is tudod mennyire – nevetett fel ismét. – Köszönöm.
-
Nincs mit – pakolta el a fertőtlenítőt Jonne.
A lányban
újra feltámadt a vágy, hogy megcsókolja és megérintse. Végül is csak egyetlen
éjszakájuk van, aztán soha többé nem látják egymást. Nem számít semmi. Emlék
marad a fiú is. Egy szép emlék. Sophie a bekötözött kezét a fiú tarkójára
simította, majd közelebb hajolt hozzá és ismét a szájára hajolt. Annyira édes
volt a csókja, mint a legfinomabb méz, akarta újra és újra. Kóstolni, érezni a
nyelvét a nyelvével táncolni. Arra viszont nem számított, hogy a fiú hanyatt
dől, és ezzel együtt magára húzza. Addig helyezkedtek, míg Sophie teljesen
hozzá nem tudott simulni. Jonne kezei lassan, kissé talán bizonytalanul
indultak felfedezőútra a testén. Először a vállán, majd a hátán simított végig,
mikor semmiféle ellenállást nem tapasztalt a részéről, tenyere tovább siklott,
le a fenekére, hogy ott pihentesse meg őket, miközben még közelebb húzza
magához a testét.
-
Hagyd abba és ne játssz a tűzzel tovább – szakadt el tőle Jonne
lihegve, miközben a kék szempárban a vágy csillapíthatatlan tüze szikrázott
fel.
-
Mi van, ha játszani akarok? – Túrt bele Sophie a fiú hajába.
Már maga
sem tudta mit tesz. Kívánta, túlságosan is. Vele akarta tölteni az éjszakát.
Önszántából, azért, mert a teste ezt diktálta neki. És valahol nem csak a testi
vágy égette, a lelke is sajgott Jonnért. Talán nem lenne szabad, talán
megbánják mindketten, de talán egy olyan feledhetetlen estét töltenek együtt,
ami örökre megmarad az emlékezetükben. Most megint ő volt az, aki elkezdte
feszegetni az alatta fekvő, nagyon is érzékeny férfitest határait. Nyakára
hajolt, nyelvét finoman végigfuttatta a torkán, aztán lejjebb haladt. Jonne
kezei erősen ragadták meg, majd hirtelen maga alá fordította és a szemébe
nézett, olyan mélyen, mintha a lelke minden sötét titkát ki akarta volna
olvasni az íriszeiből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése