Sophie
szárazon nevetett fel, amint a fiú után becsukódott a fürdőszoba ajtaja. Hát
erről ennyit… Meglátta benne a dögöt és elmenekült. Jól tette. Mégis fájt neki az
egyértelmű visszautasítás.
De min is
csodálkozott? Jonne túl normális és rendes volt hozzá képest. Egy ilyen férfi,
nem akarhat tőle semmit. Hirtelen sírni támadt kedve, de ezer éve nem hullatott
könnyeket, azt sem tudta, hogy kezdjen neki. Képtelen volt egyetlen kósza
könnycseppet is elmorzsolni, még úgy sem, hogy a szíve egyre jobban
összefacsarodott és úgy megsajdult, mint még soha.
Mit is
képzelt? Hogy ez ártatlan, tehetséges, okos és érzékeny fiú, majd… Majd mit fog
tenni? Nevetséges. Szánalmas. Annyira akarta, hogy végre valaki csak úgy
átölelje és szeresse egy kicsit. Vagy legalábbis azt hazudja, hogy szereti, de
ehhez nem volt méltó. Nem volt méltó a szeretetre, sőt még az illúziójára sem.
Nem volt méltó arra, hogy valaki akarja, még ha csak egy éjszakán át is.
Nem érezte
magát jól az ágyon, a férfi holmija közt ücsörögve, így felállt és átsétált az
egyetlen fotelhez, amin a táskája pihent. Nem érdekelte semmi, rá akart
gyújtani. Jonne maximum kidobja, mert telefüstölte a szobáját, nem nagy ügy.
Talán amúgy is jobb lenne, ha elmenne. Egyértelmű, hogy a fiú nem akarja őt.
Mit tehetne ellene? Semmit. A csáberő nem hat. A teste nem elég. Mása pedig
nincs. Lekattintotta a villanyt és leült a felszabadult helyre. Csak bámulta a
füstöt, ami szépen szétoszlott a szobában, miközben újra és újra felnevetett
kínjában. Magát nevette ki. Nem is értette mit gondolt, mikor rámászott a
férfira. Ő ilyet sosem tett magától, pusztán az ösztöneit követve. Most se
kellett volna. A pillanatnyi áramszünet az agyában, hibák tömkelegét vonta
magával, hisz miközben csókolta azt képzelte, hogy Jonne a szőke herceg, aki
ugyan nem fehér lóval, hanem egy böhömnagy turnébusszal közlekedik, de mégis ő
az, aki eljött érte, hogy megmentse.
De ez is
hülyeség. Őt nem menthette meg senki. Nem is akarta, hogy megmentsék. Szerette
az életét, nem akart semmin változtatni, de a gondolat mégis szöget ütött a
fejében. Mi van, ha valaki majd egyszer jön és elrabolja a szívét? Azért az
emberért képes lenne feladni mindent?
Nem.
Túlságosan szerette a pénzt hozzá. Más munkával sose keresett volna ennyit.
Élősködni valakin, megint csak nem volt az ő asztala, ahogy szerelmesnek lenni
se, de mégis kíváncsi volt arra, hogy vajon milyen lehet valakit tiszta szívből
őrülten imádni.
Az ajtó
újra kinyílt. Hallotta, ahogy Jonne nagyot sóhajt. Lemondónak, csalódottnak
tűnt, ahogy az üres ágyat nézte a fürdőből kiáramló gyér fényben, aztán ahogy
újra mélyen beszívta a levegőt, feltűnt neki a füstszag. Csak egy másodpercig
tartott, amíg észrevette, hova is tűnt.
-
Nem mentél el – suttogta meglepődve.
-
Nem. De ne aggódj, nem zavarlak tovább. Csak azt tanították, hogy ronda
dolog köszönés nélkül távozni – mosolyodott el Sophie keserűen.
-
Nem zavarsz – csóválta meg a fejét.
-
Ó hát persze – húzta el a lány a száját. – Hagyjuk ezt abba oké?
Elszívom, kezet fogunk és örökre búcsút intünk egymásnak – slukkolt mélyen a
cigarettába, majd felállt, a táskáját a hóna alá csapta, aztán elgondolkodva
nézett a kezében égő cigarettára. – Tudod mit? Nem is kell megvárni, míg
elszívom. Felesleges. Sok sikert Jonne. Örülök, hogy találkoztunk – mosolygott
rá erőltetetten.
Akart adni
neki még egy búcsúcsókot, de nem kockáztatott meg még egy kegyetlen
visszautasítást. Így is komoly csorbát ejtett a szőkeség az önbecsülésén, nem
volt szüksége további sebekre. Nem ment hozzá közel, inkább az ajtó felé
hátrált. A fiú dühösnek tűnt, aminek nem értette az okát, de már nem is
számított neki. Elfordította a kulcsot a zárban, majd az ujjai a kilincsre
fonódtak.
-
Remélem, megtalálod a boldogságod – suttogta utoljára őszintén.
Tényleg nem
kívánt mást a fiúnak, csak azt, hogy legyen nagyon boldog, csodálatos élete,
hogy a szemeiben lévő elveszettséget és magányt űzze el valaki messzire. A
tokát gombóc fojtogatta. Tudta, hogy itt az idő. Ennyi járt neki, mennie kell.
De túl nehéz volt lenyomni a kilincset és hátat fordítani neki örökre. Mégis
megfordult, hogy elinduljon haza, az üres lakásba, ahol csak a macskája várta
és a mókuskerék. Várt még egy másodpercet, várta, hogy Jonne legalább annyit
mondjon neki ég veled, de nem hallott semmi neszt maga mögött.
Tehát nem
csak a fiúra, a búcsújára sem volt méltó.
Nagyon nagyon nagyon nagyon kedvelem a történetet!
VálaszTörlésKöszönöm hogy írjátok.
Ma27
Arra viszont kíváncsi vagyok, hogy a fejezeteket együtt írjátok, vagy Jonne és Sophie szemszögét külön-külön írjátok? Ha ez utóbbi, akkor had találjam ki!
VálaszTörlés(chuckle)
Én köszönöm, hogy kommentálod!
VálaszTörlésJonne és Sophie szemszöge külön van, szerintem egyértelmű kitalálni, ha a blogunkba beleolvasol: ) Annyira egyértelmű, hogy nem igaz!
Igen külön írjuk, de tényleg egyértelmű a dolog... Nekünk :) Azért a tipp érdekel Margó :) Szerinted ki kit ír? :)
VálaszTörlésAzt hittem két külön ember köszöni meg - és kérdezi meg, hogy ki írja: DDDDD hajajaj
VálaszTörlésNekem egyértelmű,hogy Kesha írja Jonne szemszögét, Sophiet pedig Emma jegyzi!
VálaszTörlés:) Imádjuk a finneket :)
hahaha: D
VálaszTörléstévedtél, fordítva... én Jonne, Kesha Sophie
szerintem annyira egyértelmű, mert Kesha tud csípős párbeszédeket írni, én meg nem: D
hahaha!
VálaszTörlésSzóval mégiscsak jó volt a megérzésem, csak nem bíztam benne eléggé! A kézenfekvőbb megoldást választottam!
De ugye egyetértetek, hogy az én verzióm sem volt elképzelhetetlen Kesha írásait ismerve!
Nem baj, így legalább tudom,hogy legalább mi hárman imádjuk a finn roc\ metál\... zenészeket.
Csóközön!
ma27
Hjajaj. - Már Kesha tudja h ez mit jelent.
VálaszTörlésNem tudom, nekem elképzelhetetlen a te feltevésed - mert sokkal roszabbb párbeszédeket írok, meg alapvetően rosszabbul írok, így nekem elképzelhetetlen: ) és így ismétlem magam jelenleg, akármeddig.
Ui.: Köszi, Bulika az alapvető hibák javítását!